A kulcs
2011. június 10.
Tegnap ismét be akartam vásárolni, de rajtam Isten bizony valami átok ül, mert megint nem volt nálam elég pénz.
Mindenesetre erre egyáltalán nem gondoltam, csak pakoltam, raktam a sok cuccot a kosárba. Aztán mikor beálltam a pénztárhoz, akkor jutott eszembe, hogy meg kellene néznem, van-e nálam elég pénz.
Nem volt.
Elkezdtem módszeresen visszapakolni az árut a polcokra, és közben erősen szelektáltam, miről mondhatok le, vagy melyik élelmiszerből vegyek kevesebbet.
A zöldségeket újra mértem, néhány paradicsom, paprika visszavándorolt a kínáló dobozba, de a főzőtökről nem tudtam lemondani.
(Ma már belátom, hiba volt, mert ott aszalódik szegény egy polcon az előszobában.)
A dobozos tejfölök száma is megcsappant, a paradicsompüré is visszakerült a helyére, a fóliás felvágott szintén.
Maradt kétféle kolbász, egy kimért olcsóbb, és egy fóliás leárazott (ha hamarabb lépek a hűtőpulthoz, bizony nem kérem ki a másikat a csemegésnél), a tök, paradicsom, paprika, egy árva fokhagymagumó, egy cipó kenyér, sajt, vajkrém, és néhány doboz tejföl. Tudtam, hogy majd még le kell mondanom valamiről, de úgy terveztem, az majd a pénztárnál fog eldőlni.
(Szívem szerint a csemegésnél vett kolbász lett volna az, de nem akartam visszaadni az eladónak, gondoltam, majd "otthagyom" a pénztárnál.)
A pénztár előtt őrült sor állt, zárás előtt voltunk, mindenki toporgott, a pénztáros hölgy sietve húzta át az árukat a vonalkód leolvasón.
Én kerültem sorra, jeleztem, hogy csak 2200 Ft van nálam, ha ehhez az összeghez érünk, álljunk meg. A hölgy bólintott, majd kis idő múlva szólt, most vagyunk ezervalamennyinél, hogyan tovább?
A szalagon már csak a két kolbász volt, egy doboz tejföl, és a fokhagyma.
A drágább kolbászt választottam, ezzel átléptük a kétezres határt, és a pénztáros ismét rám nézett.
- A tejföl és a hagyma még belefér, nem? - kérdeztem.
Szó nélkül áthúzta, majd közölte a végösszeget:
- kétezerháromszázvalamennyi.
Püff neki!
(Most sztornózhatja.)
-Nincs nálam csak kétezer-kétszáz forint - vinnyogtam, mire fáradt arccal nyúlt a mikrofon után, és kérte a kulcsot.
A mellettem álló középkorú férfire néztem, annyiszor segítettem már már másnak, ha bajban volt, valahol a lelkem mélyén arra számítottam, velem is megtörténik most ugyanez.
De nem.
És akkor "csoda" történt, de ez a pénztárosnőt már nem dobta fel. Megláttam egy kóbor 200 forintost a pénztárcám egyik zsebében, a névjegy- és a pontgyűjtő kártyák közt lapulva.
Igazi szőke nőhöz méltón kezdtem ujjongani, - ki tudom fizetni, amit vásároltam, nem kell a kulcs, nem kell sztornózni, van pénzem, már adom is, és ő adja a visszajárót, elbúcsúzhatunk egymástól.
A szatyorral távozva még visszanézek, a pénztáros épp akkor húzza át a mögöttem álló férfi első áruját a leolvasón,
- az én vásárlásomhoz adva a tételt.
A férfi részvéttel nézi a nőt, aki a tenyerébe temeti az arcát, majd áthajol a pénztár fölött és azt mondja, kedvesen:
- Semmi baj, már úgyis hozzák a kulcsot, nem?
A bejegyzést írta: Bianka
Hozzászólások
időrendi sorrend
Ez nekem is mániám, már le is b..tak érte egy párszor.
Sajnáltam szegényt:), de , ahogy a férfi mondta, már hozták a kulcsot. Hosszú lett ugye?,(a bejegyzés) ...ez a hülye mániám, h. mindent a végletekig leírok, aprólékosan...:S
És megyek dolgozóba.:S
A szőkeség csak a rendőröknél segít, a pénztárosnőknél nemigen:-(
Üdv,
Pinokkió
Üdv,
Pinokkió