A láthatatlan és hallhatatlan
2017. március 31.
Amióta azon gondolkozom, miért nem veszik a lapot, a szülők, az öregek. Azóta sok minden megmondhatója bennem miért. Nem szerettek sosem. Sosem felejtem el, hogy édesanyám első pofonja négy évesen ért. Utána rögtön sajnálni kezdett, hogy megütött. Valami kettős játszma folyik, s mindig az anyagiak javára. Szeretnék elkerülni, harminc éves vagyok, s élvezhetném a szülői ház minden feltételét. Csakhogy nekem a szavam semmit sem ér. Nem hallja meg, ha én beszélek. Olyan mintha a falnak beszélnék. A kedvencem hamarabb reagál arra a kérdésre, - hova utaztok - mint az édesanyám!
Szerettem volna kiadni magamból azt az érzést, amit ez a felismerés váltott ki. Azonnal úgy gondoltam, nem érdemlem meg a választ, vagy ha hangosabban, akkurátusan kezdek el beszélni, azonnal azt gondolják és hiszik, hogy flegma vagyok. Apámról úgy beszél, mintha tehetne, a balesetéről, ami érte. Egy autóbaleset, több mint tíz éve. Azóta nem dolgozik, itthon meg-meg csinálja a ház körüli teendőket, de anyám titkon vágyik a halálra. Azt mondja utol éri, mint nagyanyámat. Pedig makk egészséges.
Szeretnék néha megmaradni a saját lábamon, s nem negatív, három éves kezelhetetlen gyerek szintjén nem hallgatni senkire.
De engem nem jutalmaznak, nem dicsérnek. Nem büszkélkedhetnek, avval hogy diplomás vagyok vagy szakma van a kezemben. Nem értem el semmit.
A bejegyzést írta: Zsüsztin
Hozzászólások
időrendi sorrend
Szeretettel:Anyu