A lelet
2015. március 15.
„Amíg el nem veszítjük, csak nagyon ritkán értékeljük azt, amink van.”
(Karen Marie Moning)
Maga sem tudta, mióta ült a konyhaasztalnál, körülötte megszűnt létezni a világ. A papírt szorongatta a kezében. Igen, a papírt, a leletet, amit délelőtt a rendelőben a kezébe nyomtak. Az asztalon margarin, liszt, porcukor, tálak, ereje sem volt eltenni őket. Úgy tervezte, süteményt süt, legalább két tepsivel és meglepi Katáékat. Elutazik hozzájuk másnap, de már nem érdekelte ez sem, agya lázasan dolgozott. Végigpergette életét, mindazt, ami elmúlt, amit másképp csinált volna, és eljátszott a gondolattal, milyen lenne a jövő, milyen lehetett volna, ha a lelet közben nem jön. Tele volt tervekkel, tenni akarással. Unokázni akart, lányának segíteni a hétköznapokban. A sírás hullámokban jött rá, néha elfolytotta, néha elementáris erővel utat tört magának egészen addig, amíg vállát rázta a zokogás. Majd lecsillapodott, és tovább gondolkodott. Úgy érezte, megbolondul, ha ezt tovább kell magában tartania. Bárcsak lenne valaki, akinek elmondhatná, akinek a vállán kisírhatná bánatát, megoszthatná vele minden félelmét. Bárcsak lenne mellette egy társ, egy barát, de senkije sincs a lányán kívül. Mi lenne, ha mégis elmondaná neki? Vagy csak felhívná, jó lenne hallani a hangját. Keze már nyúlt is a telefon után.
A telefon hosszan kicsörgött, majd Kata szólt bele. A háttérben gyereksírás hallatszott.
- Szia Anya, Bence már megint nem aludt egész éjjel, kivagyok teljesen.
- Csak gondoltam, valamikor találkozhatnánk. – mondta, közben próbált jókedvűnek tűnni, de hangja elcsuklott.
- Jaj, Anya, tudod, hogy mennénk, de Bence még mindig beteg. – Tényleg, voltál orvosnál? Van már eredmény? –hadarta, közben Bence hisztijét próbálta túlkiabálni .
Erre mit mondjon? Nem volt alkalmas most sem az idő, sem a körülmények, hogy erről beszéljen, majd talán máskor, a megfelelő időpontban.
- Voltam, de semmi különöset nem találtak –válaszolta, bár a határozottság hiányzott hangjából. - Szia, kislányom, nem zavarlak tovább, puszillak benneteket, majd hívlak.
Jó lenne, ha legalább Katáék közelebb laknának, ha bármikor átugorhatna hozzá. De olyan sokáig tart az utazás, és olyan fáradt már hetek óta. És már azt sem tudja, hogy tényleg elmondja-e neki. Hiszen annyi gondja van, annyit rohangál egész nap a gyerekek körül. Hirtelen tudatosodott benne az egész betegsége, minden, ami azzal jár. Látta magát a rendelőben, ahogy tompán visszhangzik benne az orvos hangja. Emlődaganat, tüdő áttéttel. Talán egy éve van hátra, talán fél év, vagy egy-két hónap. Hirtelen annyira más dimenzióba került minden, nem volt már lényeges mindaz, amiért a mindennapokban annyit tett. Mit számított már, hogy milyen szép és takaros a lakása? Mindaz, amit összegyűjtött, amire annyira vigyázott, a személyes tárgyai, dolgai senkinek sem lesznek már fontosak. Végigfuttatta tekintetét a polcokon, a könyvei, fényképek, dísztárgyak szép rendben sorakoztak. Minden elmúlik. Úgy érezte, semminek sincs már értelme. A lakása, amihez annyira ragaszkodott nemsokára már nem lesz az ő lakása. Idegenek fognak benne élni, hiába is tartotta meg férje emléke miatt. Eszébe jutott, Kata mennyiszer bíztatta, adja el és költözzön hozzájuk. Mindig azt mondta, hogy ráér, majd valamikor, ha már elég öreg lesz hozzá. Hát, már nem lesz öregebb. Hirtelen elszállt minden ereje, lefeküdt, összekuporodott, majd álomba sírta magát.
Reggel a telefon ébresztette. Nem vette fel, nem tudott volna beleszólni. Nagy nehezen kikászálódott az ágyból. A telefon nem hagyta abba, újrakezdte folyamatosan. Már megint valamit rá akarnak sózni, csontritkulás vizsgálatot sarlatán álorvossal, vagy egész napos termékbemutatón való részvételt, valami ócska kacat ajándékért cserébe. Dühös lett, a telefonhoz ment, majd gyors mozdulattal kihúzta belőle a kábelt. „ Na, most hívogassatok!”, gondolta, majd egykedvűen elkortyolta kávéját, rutinszerűen megmosakodott, meghallgatta a kilencórás híreket a rádióban. Nem volt kedve semmihez. A rosszkedv rátelepedett, mint egy nagy, sötét felhő, de nem akarta elűzni sem. Jó helyen volt ott, ahol volt, hiszen nemsokára úgyis meghal, mi értelme lenne még bárminek is örülni.
Csak ült a kanapén és bámulta a semmit. Az idő múlását az óra ütemes ketyegése jelezte, de számára az idő megszűnt létezni. Hirtelen bevillant Bence képe és Zsófié. Bence alig másfél éves, Zsófi négy. Már nem fog velük játszótérre menni, nem olvas nekik mesét, nem játszik velük, nem tanítja őket semmire sem. A gondolatai össze-vissza csapongtak. Ránézett a mosogatni valókra, de közömbösen elterelte róluk tekintetét. Kinek mosogasson el gyorsan? Hiszen egyedül lakik, senki nem jön hozzá a lányán kívül, ő meg most nem tud Bence miatt. Mi lenne, ha meglepné őket és elmenne hozzájuk, ahogy eredetileg tervezte? Ettől a gondolattól kicsit felvillanyozódott. Összepakolta a dolgait egy táskába, felöltözött, majd odalépett a telefonhoz, hogy megkérdezze, mikor is megy a legközelebbi busz. Felvette a kagylót, de az süket volt. Eszébe jutott, hogy kihúzta a telefont, hát gyorsan visszadugta. Abban a pillanatban megszólalt újra. Sóhajtott egyet, majd úgy gondolta, jobb, ha felveszi, és határozottan pontot tesz a végére a telefonos ügynökök zaklatásának.
- Halló, tessék! – hangja nyers volt.
- Jó napot kívánok, Szamosi doktor úr rendelőjéből beszélek, Nagy Mária nővér vagyok. Egész nap próbáljuk önt elérni. Sajnálatos félreértés történt, még nem fordult ilyen elő, nem is tudom, hogyan történhetett, higgye el nagyon figyelünk minden vizsgálatra, számunkra minden beteg egyénileg fontos…
- Elmondaná végre, miért hívott? – szakította közbe a nővért türelmetlenül. Ehhez most végképp nem volt idege.
- Valahogy összecserélődött az ön lelete egy másik betegével. Önnek nincs semmi baja, egészséges. Illetve egy kis vérszegénység, meg csontritkulás….
- Mit mond? – le kellett üljön.
- Ön nem rákbeteg. Nagyon sajnáljuk a tévedést, az okozott kellemetlenséget, az összes kollégám nevében elnézését kérjük. Természetesen megismételjük a vizsgálatot, hogy megnyugodjon, de már most tudjuk száz százalékosan, hogy az ön leletét egy másik beteg kapta és ön az övét…
Nem tudott mit mondani, lerakta a kagylót. Váratlanul elöntötte az öröm, úgy érezte, biztos csak álmodik. Kilépett az erkélyre, vett egy mély levegőt, majd lassan kifújta. Mintha ezzel a betegség rátelepedő fenyegetését szélnek eresztette volna. Milyen szépen süt a nap! És a madarak hogy csiripelnek! És ott szemben, a parkban a fák hogy megnőttek! Mikor ültették azt a rengeteg virágot a park közepébe? Mennyi apró csoda, amire soha nem figyelt fel még ennyire. Körbenézett a lakásban. Mi köti ide tulajdonképpen? Az emlékek, ami nélkül ez a lakás is csak ugyanolyan átlagos, mint bármelyik a házban. Most döbbent rá, hogy az emlékeket magával viheti bárhova, azt senki nem veheti el tőle. Most már határozottan tudta, hogy el fogja adni. Kapott egy második esélyt, hát élni is fog vele, odaköltözik Katáékhoz. Vagy nem messze tőlük vesz egy kis házat, ahova az unokáit elhívhatja, együtt szedegetik majd a málnát a bokrokról, együtt főznek baracklekvárt és bújócskáznak az udvaron. Fogta a táskáját és indult kifelé, hogy minél előbb a buszpályaudvaron lehessen. Az ajtóból még visszafordult, tekintete a falon függő idézetre tévedt:
„Tetteink fogják meghatározni, sorsunk hol ér véget.”
- Grace -
A bejegyzést írta: Tündér
Hozzászólások
időrendi sorrend
Kedves Grace!
Jó történet, ami nagy szerencse nem történt meg veled.
Az ilyen nem oda figyelések, komoly bajt is okozhatnak ...
Két éve a saját leleteim mellé, megkaptam egy nagyon beteg ember leleteit is. Telefonáltam, oda, aki a hibát vétette, hogy "megszabaduljak" a más számára igen fontos leletektől. Nem írom le, miért döntöttem, úgy: napok múltával elvittem a betegnek, aki más városba lakott, ...
pusz:Klári
Még szerencse, hogy hozzád került és Te ilyen lelkiismeretesen kézbesítetted, ha már elkeveredett a betegtől. Lehet, hogy sokan nem is törődtek volna vele, maximum a telefont még bevállalják, de többet nem.
Bizony, komoly baj is származhat az ilyen esetekből, nem volna szabad egyáltalán ilyennek megtörténni.
Puszi, Grace
Jó történet, ami nagy szerencse nem történt meg veled.
Az ilyen nem oda figyelések, komoly bajt is okozhatnak ...
Két éve a saját leleteim mellé, megkaptam egy nagyon beteg ember leleteit is. Telefonáltam, oda, aki a hibát vétette, hogy "megszabaduljak" a más számára igen fontos leletektől. Nem írom le, miért döntöttem, úgy: napok múltával elvittem a betegnek, aki más városba lakott, ...
pusz:Klári
Igen, ez így van..., de miután ezt az egészet csak a képzeleted szülte, valamit hiányolok..., mert ugye itt egy tévedés történt, egy csere... az a másik beteg, aki viszont ezt nem úszta meg, megérdemelt volna egy megemlítést, (egy gondolatot) a részedről..., nekem eszembe jutott, mert ő valami hasonlót él - esetleg - majd át, ha megtudja a leletet... Hát igen, minden jóban van valami rossz... és fordítva... Persze ez csak az én túlzott érzékenységem, mert nagyon beleélem magam a másik helyzetébe...
Puszi
Puszi
Kedves Éva!
Igen, éljük az életünket a hétköznapi körforgásban, aztán hirtelen, mint derült égből villámcsapás, jön egy ilyen diagnózis vagy valamilyen csapás. Nagyon át tud értékelődni hirtelen minden. És milyen felszabadító érzés lehet, amikor kiderül, még sincs baj.
Puszi, Grace
Puszi
Kedves Grace!
Addig nem is gondolunk rá, hogy velünk is megtörténhet, bekövetkezhet a baj... lám mit tud okozni?... Akkor sincs ez másként, ha családtagot ér valami visszafordíthatatlan... Mennyire kétségbe tudunk esni...
A szerencse a szerencsétlenségben, hogy ez most így esett, de nem hinném, hogy ezután ugyanolyan maradhat minden, mintha ez nem lett volna... Egy ideig, ha nem örökre, ezt, akivel megesett, nem felejti el...
Puszi
Igen, éljük az életünket a hétköznapi körforgásban, aztán hirtelen, mint derült égből villámcsapás, jön egy ilyen diagnózis vagy valamilyen csapás. Nagyon át tud értékelődni hirtelen minden. És milyen felszabadító érzés lehet, amikor kiderül, még sincs baj.
Puszi, Grace
Kedves Grace!
Nem tudom,mennyire valós,vagy kitalált a történeted.
Én átéltem egy valódi kétségbeejtő helyzetet,amikor elhangzott a "lehet hogy ..."kezdetű mondat és egy évig,mint Damoklész kardja lógott a fejem fölött míg végre kimondatott és írva láttam,hogy mégsem vagyok beteg.De közte az az egy év!!!A rettegéssel,a megváltozott látásmóddal,igen átértékelődik minden.Bekorlátozódnak a lehetőségek.Egy év után egy tág téren találtam magam ismét.
Egy mondat lerombolhatja az álmainkat.Amíg veszélybe nem kerül,nem értékeljük eléggé amink van.Köszönöm,hogy megírtad!
Puszi
A történet kitalált, apropóját az adta, hogy mostanában sajnos vizsgálatokra kell járnom. Elképzeltem, milyen lenne, ha a "halálos ítéletet" mondanák ki, bár a nekem felállított diagnózis sem túl felemelő. Átélem minden nap, milyen, amikor korlátozva van az ember.
Örülök, hogy nálad minden rendeződött.
Valójában tényleg azon gondolkodtam el, hogy sokszor miért nem értékeljük amink van, mindent természetesnek veszünk, egészen addig, amíg már nem a miénk többé.
Puszi, Grace
Kedves Grace!
Gratulálok, nagyon jó!
Üdv: Yolla
Köszönöm! :-)
Üdv, Grace
Addig nem is gondolunk rá, hogy velünk is megtörténhet, bekövetkezhet a baj... lám mit tud okozni?... Akkor sincs ez másként, ha családtagot ér valami visszafordíthatatlan... Mennyire kétségbe tudunk esni...
A szerencse a szerencsétlenségben, hogy ez most így esett, de nem hinném, hogy ezután ugyanolyan maradhat minden, mintha ez nem lett volna... Egy ideig, ha nem örökre, ezt, akivel megesett, nem felejti el...
Puszi
Nem tudom,mennyire valós,vagy kitalált a történeted.
Én átéltem egy valódi kétségbeejtő helyzetet,amikor elhangzott a "lehet hogy ..."kezdetű mondat és egy évig,mint Damoklész kardja lógott a fejem fölött míg végre kimondatott és írva láttam,hogy mégsem vagyok beteg.De közte az az egy év!!!A rettegéssel,a megváltozott látásmóddal,igen átértékelődik minden.Bekorlátozódnak a lehetőségek.Egy év után egy tág téren találtam magam ismét.
Egy mondat lerombolhatja az álmainkat.Amíg veszélybe nem kerül,nem értékeljük eléggé amink van.Köszönöm,hogy megírtad!
Puszi
Gratulálok, nagyon jó!
Üdv: Yolla