A mosogatószivacs
2021. április 4.
Göcseji szülőfalum gesztenyés-rengetegében, a poros út végén áll szeretett nagyszüleim szerény házikója.
Vöröses-téglaszínű és sárga, kalákában építették valamikor.
Kopottas kertkapu, kárminvörös színében őrzi a múlt méltóságát, mely - apró lemezekként leperegve, gyermekkorom legkedvesebb látványa volt.
Rohantam, a poros út porzott, nyikorgott a kapualj és drága Ili mamám állt előttem, hosszú évek után újra.
Kissé zavartan, de mérhetetlenül boldogan cirógatta meg az akkor kilencéves-forma arcomat.
„Csakhogy itt vagy, kislányom! Az unokák hogy vannak?” - kiáltott fel.
Szóval tényleg. Alzheimer-kór, hát igaz, amit beszélnek.
Délután a teraszon ülve, nagymamám betegségének bizonyosságát ugyan még nem feldolgozva, de az új helyzethez kellően alkalmazkodva bámultam, ahogy egy jó adag felforralt víz elkeveredik a lavórban előkészített, frissen merített hideg kútvízzel.
Délután fél kettő felé járhattunk, így készültünk a felhalmozódott mosatlan edények és evőeszközök elmosására.
Rezignáltan, de talán a helyzetet figyelembe véve mégis meglehetősen pragmatikusan mondtam ki egyszerre mindent, amin az eszem járt.
Hozom az edényeket. Mama, egy mosogatószivacsot hol találok?
Ili mama mély megdöbbenést kifejező szemekkel nézett rám, majd, mint akit egy bonyolult filozófiai kérdéssel konfrontáltak éppen, egyidejűleg süppedt el a kedvenc székében és a gondolataiban.
Mintha egy pillanatra megállt volna az idő, miközben – a megfejtésre várva – izgatottan fürkésztem az arcát.
Aztán megláttam a kígyóalakúból tökéletes ívekké váló homlokráncok között derűsen felcsillanó szempárt.
- „Heureka!” - gondoltam magamban, ő pedig beszélni kezdett.
„A...szivacs. Papa, hozd a szivacsot!”
A papa szívesen tettette volna, hogy se nem hallott, se nem látott semmit az egészből, ám mindenki számára jól láthatóan követte az eseményeket a félig nyitott ajtó félfájának támaszkodva.
Így hát, mit volt mit tenni, elindult azért a fránya szivacsért, ferde félmosollyal az arcán.
Egy csibész mosolya volt ez. Egy vigyor!
Egy vigyor, amiről egyből tudtam, hogy azt jelenti, fogalma sincsen, hol található a mosogatószivacs a házban.
Tartással kezelte a helyzetet, ezt meg kell hagyni neki, mégsem siklott át a tekintetem csak úgy afelett, hogy az öreg krédóját voltaképpen két pontba sűrítve, axióma-jelleggel lehetett idézni.
Első Feri papai axióma: „Mindenhö' kenyeret kő' enni.”
Második Feri papai axióma: „Mosogasson a fene, két nap múva' olyan lesz, mint vót'.”
Ezt magamban tisztázva vártam a fejleményeket, amikor nagypapám újra megjelent.
Diadalmas léptekkel közeledett felénk az udvar másik végéből, közben haját olykor meg-megigazítva a jobb mellényzsebében tartott, lapos műanyag fésűjével.
Legnagyobb meglepetésemre átnyújtott egy szivacsot is, amit különösen boldogan vettem át.
Elsősorban talán nem is azért, mert a mosogatásra szánt víz rég kihűlt, az edények pedig csak úgy tornyosultak mellettem a viaszosvászon terítőn.
Nem, inkább Ili mama elégedett tekintete és Feri papa büszke családfői pillanata válthatták ki bennem ezt az érzést.
Eközben nekiláttam az edények elmosogatásához, egy lavórnyi mosogatószeres, kihűlt vízben.
Nagymamám, felismerve, hogy nem a lánya, hanem a legkisebb unokája veszi ki részét a ház körüli teendőkből, egészen elérzékenyült.
Csillogó szemekkel figyelt legalább tíz percen keresztül, majd a következőt állapította meg, egyfajta elemi könnyedséggel: „Az a szivacs... a mühelybő' valló'.”
----------
Hát akkor, köszönöm, ha végigolvastad, és azt mondom, jó étvágyat a gépzsíros szivaccsal elmosogatott tányérokból elfogyasztott ebédhez!
- Juhász Karolina Lenke -
A bejegyzést írta: Tündér
Hozzászólások
Ehhez a bejegyzéshez senki nem írt hozzászólást.