A nagy karácsonyi mézes vásár
2022. december 25.
A modernkori álmoskönyv szerint nem jelent jót, ha az embert egy békés pénteki napon, a munkaidő vége előtt néhány perccel, soron kívül, minden ok nélkül komoly hangon magához szólítja a főnöke, ahogyan velem is tette. Kollégáim kérdő tekintetem láttán belebújtak az előttük fekvő iratokba, lázasan lapozgatni kezdték a nem is tudják mit rejtő akták tartalmát, csakhogy nehogy reagálniuk kelljen e rendkívüli eseményre. Emelt fővel mentem be a főnök irodájába és öt perc múlva úgy is jöttem ki. Szó nélkül összeszedtem a holmimat és kurta köszönéssel ott hagytam az elképedt kollégáimat. Nem gondoltam, hogy magyarázkodnom kell, amiért egy hónap szabadságra küldtek, azzal, hogy a két ünnep között, azaz karácsonytól újévig, egyedül tartom a frontot, ügyeletesként, mert nincs olyan ügy, amiben ne tudnék intézkedni.
Kaptam háromszázezer nettó jutalmat is hozzá, amit nem vallok be a családomnak, megtartom a pénzt különleges alkalmakra, melyek ritkán fordulnak elő. Bizton állíthatom, mert házasságom eddigi huszonnégy éve alatt nem volt rá példa, ahogyan arra sem, ahogyan a férjem reakciójára sem.
- Kicsi szívem, pihend ki magad! Megérdemled! Utazz el, megleszünk a gyerekekkel.
Nekem máig fontos a férjem véleménye, egyébként sem érdemes vele vitatkozni, mert úgysem adna igazat nekem, főleg akkor, ha jól ítéli meg az adott helyzetet, mint azt jelen esetben is tette. Úgy döntöttem, hogy elvégzem a karácsonyi nagytakarítást, megveszem az ajándékokat, utána összekapom magam és elutazom egyetlen élő rokonomhoz, édesanyám legfiatalabb húgához, a hetvennyolc éves Mariska nénémhez, akinél ténylegesen kipihenhetem magam. Két hétig a gimnazista lányom és az egyetemista fiam az apjukkal maradnak. A hűtőszekrényben felhalmoztam kétheti készételt, gondosan bedobozolva, annak tudatában, hogy egy hét alatt elfogyasztják és azt követően pizzán élnek.
Nénikém faluját, Kislakaljapuszta települést, a térképen olyan aprócska ponttal jelzik, amit legfeljebb nagyítóval lehet meglátni. A kilencszáz fős lakosságának számtani átlag szerinti életkora egészen pontosan hatvankét év, annak ellenére, hogy számításba vették az egy év alatti három csecsemőt is. Mariska néni legnagyobb gondja, hogy itt született és itt is akar meghalni, feltéve, hogy a település időközben nem tűnik el a süllyesztőben, márpedig erre nagy az esély, mert szüléi százéves korukban hagyták el az árnyékvilágot, így legalább további huszonkét évig muszáj, lenne megtartani az aprócska falucskát, melynek csekély esélye szinte kimutathatatlan.
- Nagy gond ez gyerekem! – nézett rám szúrós szemmel, miközben jóízűen beleharapott a Pestről hozott franciakrémesbe. – Ládd-e, olyan vagyok, mint a torkos gyerek! Én már nem tudok ilyen habos, babos süteményt sütni, marad a szilvalekváros papucs, amit álmomban is elkészítek bármikor. Kóstold meg, ehető. Legalább is Cirmosnak ízlett!
A szürke iromba macska neve hallatán a lábamhoz dörgölőzött, annak reményében, hogy adok neki egy falatot. Csalódnia kellett, mert a szilvalekváros papucsot úgy tömtem magamba, mintha egy hete éheznék. Eszembe jutott az utazáshoz csomagolt sonkás zsemle, amit hiába adtam neki, csak szagolgatta, nem tetszett neki sem a friss korpás zsemle, sem a vékonyra szelt spanyol sonka, inkább az ajtó elé állva nyivákolni kezdett, s az ég felé tartott farkának végét idegesen csóválva jelezte, hogy engedjük ki a szabadba.
Mariska néném a negyedik krémest fogyasztva az asztal melletti széken ült, egyenes tartással, a süteményévesre koncentrálva. Szájának mozgására arcán virtustáncot jártak a ráncok. Töltöttem neki egy pohár szénsavas ásványvizet, amit nagyon szeret, de nem venne a boltban, mert minek pénzt adni a vízért.
- Köszönöm lyányom, ez nagyon jól esett! – teszi az asztalra az üres poharat. – Ruca sül a kemencében, a párolt káposzta is elkészült, és a kedvenc levesedet főztem.
- Kötött galuska levest? Imádlak, Mariska néni!
- Jól van már, no, ne hízelegj, te lány! Eridj, a tisztaszobába, pakolja be a holmidat, de úgy, hogy délután átgyönnek a sógorék, meg két barátosném. Addig én meg kiveszem a rucát a kemencéből és helyére beteszem a két tepsi rétest. Ne piszmogj sokáig, mert terítek az ebédhez.
Hiába, az én nénikém közel a nyolcvanhoz is kemény asszony. A tisztaszobában rend és meleg várt. Kibontva állt az ágy is, hogy melegedjen a hófehér huzatú dunna, a vastagra tömött slingelt huzatú párna, és kilátszott a megszokott vékony kék csíkos ránc nélküli frissen vasalt lepedő is. A levegőben a megszokott kamilla illatán túl mézeskalács fűszeres szaga irritálta az orromat. Hiába néztem körül, sehol sem láttam a nagy porcelán tálat, melyben letakarva tartogatta nénikém a fél dióval díszített nagy kerek mézes süteményeket. A szoba utca felőli két aprócska ablaka előtt gondosan elhúzva a fehér szőttes függöny, hogy ne lehessen belátni. A virágoskert felőli tornácra nyíló ablakra akasztott horgolt függönyön át azonban nézelődhettem kedvemre. A sűrűn eső hó öt centi vastagra hizlalta a hótakarót, melynek sima felületét Cirmos nyomai törték meg. Átöltöztem kényelmes szabadidő ruhámba, vastag zoknit húztam és vastag talpú klumpába bújtattam a lában, mert abban szükség esetén kimehettem a hóba is, kinyitni a vendégeknek a kaput. Elhatároztam, hogy másnap megkerülöm a három domb találkozásában, a völgyben meghúzódó települést, amelynek központi terét a legfontosabb épületek vették körül, úgymint a templom, a faluház, a kocsma és a bolt.
- Kész vagy, gyerekem? Kihűl az étel! – nyitott rám a nénikém.
Mázas cseréptányérból, csorba alumínium evőeszközökkel komótosan ebédeltünk nénikémmel, a viaszosvászonnal borított nagy ebédlőasztalnál. A kacsasült mellé fröccsöt ittunk. Meglepődtem, milyen jóízűen falatozott Mariska néni. Desszertnek kihozta a tisztaszobából a mézest, aminek korábban már éreztem az illatát. Fogalmam sem volt, hol tartogathatta.
- Főzzek egy kávét?
- Ne tessék fáradni, majd én elkészítem.
- Nem bánom, de ne legyen erős.
Pedig erősen szerette, csak spórolni akart a kávéval. Hoztam neki ajándékba két kiló kávét, ugyanannyi szaloncukrot, tíz kiló lisztet és kristálycukrot, meleg kesztyűt, sálat és vastag kendőt, öt kiló narancsot, egy rekesz starking almát. Megtapasztaltam az évek során, hogy semmi mást nem fogad el.
A laktató ebéd után szinte mozdulni sem tudtam, pedig nem hagyhattam nénikémet a mosogatással bajlódni. Hagytam, hogy békésen bóbiskoljon a kedvenc foteljében. Mosogatás után úgy döntöttem, hogy sétálok egyet. Jó melegen felöltöztem, felvettem a hótaposómat. Egy pillantást vetettem a nagynénémre, és a hóesésben nekivágtam a falunak. Teherautók nyomát láttam az úttesten, a járdán a gondos takarítás nyomát lassan eltüntette a friss hó, melyen lábnyomoknak nyoma sem volt. Akár lakatlannak is tűnne a település, ha nem füstölnének a kémények, és nem szűrődne ki az ablakokon a villanyfény. Az egyik háznál szelőztetnek, belátni a szobába, ahol a család apraja, nagyja főzőműsort néz a televízióban. Mondhatom, felesleges időtöltés, hiszen olyan ételeket készítenek, amelyek alapanyaga beszerezhetetlen ebben a faluban. Meg a többiben is. Tüskés halból kell ételt főzni a versenyzőknek. Mi a csuda az a tüskés hal? Mindegy, kár ezen törni a fejem. Még száz méter, és elérem a boltot, ahol Mariska néni sógorának a lánya, Juliska dolgozik. Váltok vele néhány szót, oly rég láttam. A velem egykorú, középmagas, állandóan mosolygó asszony azonnal megismert, átölelt és körbevitt a boltban, hogy megismerkedhessek a munkatársaival. Zavarna jöttem, nem vagyok én híresség. Csak az vigasztalt, hogy egyetlen vevő sem volt a boltban, már a záráshoz készülődtek.
- Gyere, mutatok neked csodaszép mézeskalácsokat!
Mutatott, s nekem leesett az állam. Gazdagon díszített mézeskalács házikókat, karácsonyfákat, díszeket és ennivaló süteményeket mutatott. Elővettem a telefonomat és számos fotót készítettem róluk, mert ezt elmesélni nem lehet, legfeljebb megmutatni, de még úgy sem az igazi.
- Látod, milyen csodákra képesek a kislakaljapusztai asszonyok? Komolyan mondom, hogy ebből megélne az egész falu, ha közelebb lennénk a fővároshoz és elvihetnénk kezünk munkáját a híres Vörösmarty téri karácsonyi vásárra! Ámde nem lehet sérülésmentesen kétszáz kilométert szállítani a mézeskalács házakat, ráadásul sokba is kerülne. Így csak mi gyönyörködünk bennük, meg a rokonaink, akik esetleg ellátogatnak hozzánk. Bocsáss meg, zárnom kell. Egy óra múlva találkozunk Mariska néninél. Apáék is nagyon készülnek a veled való találkozásra.
Közben elállt a hóesés és szaporáztam lépteimet, mielőbb haza akartam érni. Támadt egy ötletem, s legfeljebb fél órám maradt az átgondolására és az egyeztetésre a vállalkozó kedvű barátnőimmel, mert egyedül nem boldogulok, gondoltam és nem nagyot tévedtem. Így utólag mondhatom, hogy a három fővárosban élő barátnőm és a helybéli asszonyok kiszipolyozása is kellett ahhoz, hogy megvalósuljon a KISLAKALJAPUSZTAI NAGY KARÁCSONYI MÉZES VÁSÁR! Addig győzködtem Juliskát és Mariska nénémet, mígnem annyira beleélték magukat a terv megvalósításába, mintha az eredeti ötlet tőlük származott volna, s útközben elvesztették volna a legnagyobb kételyeiket, miszerint két hét rövid időtartam a megvalósításához, s egyébként is ki képes télvíz idején kétszáz kilométert autózni a fővárosból azért, hogy megvegyek egy-két kiló mézeskalácsot? Jómagam azon aggódtam, hogy mit kezdünk a több száz kiló elkészített mézeskaláccsal, ha nem tudjuk eladni? Mit szól majd a polgármester, amikor megkérjük, hogy legyen a vásár védnöke?
A háromszázezres jutalmamat bedobtam a közösbe, mert mi mással járulhattam hozzá a karácsonyi vásár sikeréhez. Lisztet, cukrot, fűszereket, margarint és mézet vettem, a tojást és a munkát a mézeskalácsot készítő háziasszonyok tették hozzá. Szerencsénk volt azzal is, hogy Juliskát mindenki szavatartó asszonynak ismerte a faluban, és három nap múlva már jelentkeztek nála a csipkeverők, hímezők, fafaragók is, hogy ők is szeretnék kiállítani munkáikat a vásáron. A pénzem elfogyott, márpedig megfelelő hírverés nélkül hamvába holt volna a nagy tervünk, de mint minden jó kezdeményezésnél előfordul, esetünkben is segítségünkre sietett a véletlen. Egyik barátnőm cukrásznak tanuló kislány meglátta az édesanyjának küldött képeket, s máris mozgósította az iskoláját, hogy kollektíven nézzék meg a vásárt, hátha szót válthatnak a mézeskalács készítőkkel, mint autentikus népi cukrászokkal. Egyik osztálytársnőjének az édesanyja szerkesztő volt a népszerű TV csatornánál, aki azonnal megfűzte egyik riporter kollégáját, hogy előzetesen készítsen helyszíni riportot a mézeskalács készítés rejtelmeiről, ami egyrészt érdekes lehet a háziasszonyok számára, másrészt egyben a vásár hírverése is lenne. Ezzel párhuzamosan az interneten valamennyi számításba jöhető ingyenes felületén megjelentettük a hirdetésünket, közöttük készítettünk egy önálló Facebook oldalt, melyet a településen lakók rokonai készséggel megosztottak a saját felületükön is. A polgármester valósággal megrémült, amikor a többezres lájkoló közül négyszázan biztosra jelezték a részvételüket. Az majdnem a fél falu! Hol fér el ennyi ember? Mindenesetre a kiérkező televíziós stáb előtt magabiztosan mosolyogva beszélt a mézes vásárról, sejtetve, hogy övé az ötlet. Juliska nem értette, hogy ennek miért örültem, de megnyugtattam, hogy mindaddig nem számít, mit mond, míg a mi szekerünket tolja, és biztos vagyok benne, hogy megszerzi a két, egyenként száz főt befogadó sátort, amiket felállíthatunk a fő téren, s ezen túl - csapadékmentes időben – a kommersz mézeseket akár a házaknál is árulhatjuk.
- Juliska drága, mivel etetjük meg a négyszáz embert? Hol parkolnak a kocsikkal? Ki felügyeli a rendet? Adtak maguk nekem annyi feladatot, csak győzzem elvégezni! – panaszkodott a polgármester, holott készen állt a terve a megfelelő megoldásokra.
Jónás Pista, a nyugalmazott hentes, vállalta, hogy levág egy másfél mázsás disznót, és hurkát, kolbászt árul a vásáron. A komája, Bartus Jani, üstházban főz birkapörköltet. Özvegy Tardosné lángost süt, barátnője pedig fánkot. A kocsmáros is kitett magáért, elvégre italárusításban neki van a legtöbb gyakorlata.
Egy nap erejéig Kislakaljapuszta volt a világ közepe!
Két napig talpon voltam. Összesen ötszáztizenhat látogató érkezett a vásárra. Az utolsó morzsáig elkelt a mézes, sőt, a későn érkezőknek frissen kellett sütni.
Egy napot átaludtam, utána igyekeztem hazamenni a családomhoz.
- De nyúzott vagy Anya! – üdvözölt a lányom. – Légyszi, főzzél nekem húslevest!
- Én a rántott húsra szavazok! – kontrázott a fiam.
- Nekem mindkettő jó lesz! – nyugtatott meg a férjem. – Apropó! Voltál a mézes vásárban? És hoztál is belőle kóstolót?
Hát, nem hoztam. Sebaj, majd sütök. Úgyis adnom kell a segítő barátnőimnek is.
Karácsony előtt két nappal egyedül voltam otthon. Süteményt sütöttem és előkészítettem a karácsonyi menüt. Gyerekeim és a férjem belevetették magukat a vásárlási lázban égő tömegbe, hogy az utolsó pillanatban beszerezzék az ajándékaikat. Éppen a kalácstésztát nyújtottam, amikor jelzett a kapucsengő. Vendéget nem vártunk, ezért arra gondoltam, valamelyik családtagom nem találja a kulcsát. Szó nélkül beengedtem és folytattam a munkámat. Csengettek. Meglepetésemre lazán vállára dobva egy hasított fél sertéssel Jónás Pista állt az ajtóban.
- Kézcsókom! Engedjen be gyorsan, nehéz ez a disznó! A polgármester úr küldi köszönetképpen és üzeni, hogy jövőre is számít magára, csak egy hónappal korábban kell kezdeni a szervezést!
- Yolla -
A bejegyzést írta: Tündér
Hozzászólások
Ehhez a bejegyzéshez senki nem írt hozzászólást.