Ajándék
2017. december 24.
Fagyos, szürke karácsonyeste volt. Fázósan húztam össze a kabátot, míg leszaladtam a házból, hogy megsétáltassam Manót, a labradoromat. Az utcai lámpák halvány fénnyel világítottak. Ahogy Manó el-elszaladgált, hogy egy képzeletbeli macskát hajkurásszon, megpillantottam őt. Egyszerre öntött el hideg és meleg, lezsibbadtam, ahogy felém fordult. Nem változott az a vagány mosolya az elmúlt tíz évben. Minden porcikámon éreztem, ahogy végigpásztázza a testemet, és nem tudtam, fussak-e vagy maradjak, amikor felém indult.
- Szia Angéla! - köszöntött, én pedig szóhoz sem jutottam a sokktól.
Tíz éve próbálom kitörölni ezt a mosolyt emlékeim közül.
- Szia Ádám! - óvatosan viszonoztam, nem tudhatta, mit indított el bennem a látványa.
Újra gimissé váltam, akivel a focis-kapitány szórakozott.
- Mit csinálsz itt? Karácsony van, nem otthon kellene ülnöd a férjeddel az ünnepi asztalnál? - tette fel a kérdést, és én nem tudtam, csak puhatolózni akar-e a családi állapotom felől, vagy tényleg érdekli a dolog.
Mire válaszolhattam volna, Manó megrohamozta. Ádám a nem várt támadástól a földre került. Nem tudhatta, hogy a kutyám a légynek sem tud ártani. Örömébe gyakran leteperi a szimpatikus ismeretleneket. Láttam, hogy a nadrágja tiszta sár lett. Ahogy bosszúsan a hajába túrt, egy rakoncátlan tincs elszabadult, és a homlokába hullt. Kezével kisöpörte, közben várakozón nézett rám.
- Szóval? Miért vagy itt? Csak a kutya miatt? - törte meg a kínossá váló csendet, én ugyanis nem vettem észre, hogy már végtelennek tűnő percek óta azt az egyetlen tincset bámulom megbűvölve.
- Igen - hebegtem - nagy a mozgásigénye. Egyedül élek, az én dolgom.
Megvillant valami a szemében, amikor kimondtam, hogy nincs társam. Ám lehet, hogy csak én képzelődtem, mert annyira szerettem volna azt hinni, hogy érdeklem. Még most is.
- Jól összesározott a kutyád - mérgelődött.
- Csak játszani akart - pirultam el.
- Még mindig édes vagy, amikor elpirulsz – jegyezte meg mosolyogva, és érzem, hogy még vörösebb színt öltök.
- Esetleg ruhakefét nem hordasz magaddal ilyen esetre, a bajba jutott férfiak számára? - érdeklődött csibészesen.
Rám kacsintott, és vele nevettem. Értem a célzást, hogy fel szeretne jönni.
- Gyere!
Lakásom ajtaját kitárva kellemes meleg fogadott minket, a kandalló tüze hívogatóan világított, a sarokban ott árválkodott a fenyő. A gyantás fenyőillat szétterjedt a szobában, ünnepi hangulatba hozva lelkemet. Ahogy álldogáltam egyik lábamról a másikra, attól tartottam, valami oltári hülyeséget fogok csinálni. Egy értelmes mondatot sem tudtam kinyögni, az izgalom megbénított. Közben Manó elnyúlt a kandalló előtt, és elégedett horkolással álomba szenderült.
- Nyugi, nem foglak bántani – érezte a szorongásomat. - Hol tartod a ruhakefét?
- A komód alsó fiókjában - válaszoltam, és már hajolt is le érte, úgy tűnt, otthon érzi magát.
Miközben ő zavartalanul próbálta az azóta rászáradt sarat leszedni a nadrágjáról, én
titkon gyönyörködtem izmai játékában.
- Megkínálhatlak egy pohár forralt borral? - kérdeztem félszegen, és a helyeslését látva a konyhába menekültem a feltörő érzéseim elől.
Észre sem vettem, mikor lopakodott a hátam mögé, és máris a csiklandozó leheletét éreztem a nyakamon. Beleborzongtam. Honnan tudta, hogy ez az elsődleges erogén zónám?
- Tehetek addig érted valamit? - érdeklődött kétértelműen, és kényszerített, hogy felé forduljak.
- A fa... ha segítenél – nyögtem ki, és valahogyan a háta mögé mutattam, azután már fordultam is el, nagyon zavarba hozott a közelsége.
- Mi van a fával? - vonta fel a szemöldökét.
- Valahogyan be kéne varázsolódjon a tartóba, de nekem nem megy. Egy férfira lenne szükségem.
Amíg Ádám a szerszámokért indult, én a közben felforralt borba dobáltam a fűszereket. Ahogy kinyitottam a zacskókat megérintett a fahéj, a szegfűszeg és a vanília illata. Mire a bor elkészült, ő is visszatért a kamrából, kezében a fűrésszel. Bevittem az italokat a szobába, letettem mellé, a padlóra. Ő csak ült a szőnyegen, és babrálta a karácsonyfatartót.
Letelepedtem én is, kezemben idegesen forgattam a saját bögrémet. Ádám megállt a munkában, és rám nézett. Nagyon furcsán éreztem magam.
- Baj van? – tettem fel egy félénk kérdést.
– Semmi, csak olyan gyönyörű lettél - akadt el a szava.
Ösztönösen közelebb húzódtam hozzá, ő pedig kivette a bögrét a kezemből, és letette a kis asztalra. Mélyen a szemembe nézett. A vágyakozástól és az izgalomtól kiszáradt számat nyelvemmel megnedvesítettem, ő pedig a következő pillanatban megkóstolta. Egyik karjával átölelt, kezével a tarkómat fogta meg, hogy még közelebb húzzon magához. Az ajka egyre követelőzőbbé vált, elmerültünk a csókban. A testéhez simultam, közben ő mindkét tenyerével a hátamat simogatta. Még szorosabbá vált az ölelése. A csókjai már a nyakamon vándoroltak, hátrafeszítettem a fejem, míg Ádám őrjítő lassúsággal haladt a blúzom kivágása felé.
- Milyen szép vagy! – mondta lenyűgözötten újra, két csók közt – Mindig erre vártam – tette hozzá.
- Mire? – zökkentem ki hirtelen.
- Hogy érett nőként tarthassalak így a karjaimban. Mindig szerettelek, mindig csak téged.
– Én is erre vágytam – válaszoltam hamiskásan.
–Igen?
- Igen, hogy végre megjöjjön az eszed – folytattam.
- Az eszem? – hirtelen megmerevedett.
– Igen – nevettem megkönnyebbülten – hogy rájöjj, én vagyok neked az igazi.
- Jaj, te! – villantotta rám a jól ismert mosolyát. – Most azonnal megeszlek! – fenyegetett meg játékosan, én pedig kacagva ugrottam fel mellőle.
- Milyen ajándék lesz a fa alatt? – kérdezte utánam nyúlva.
- Az én ajándékom már ott van... - válaszoltam sejtelmesen.
- Nem látom…
- Te vagy az! – vallottam be, majd minden bátorságomat összeszedve hozzáléptem, lehajoltam, és megcsókoltam. - Szeretlek – súgtam még kicsit félve, majd zavaromban kinéztem az ablakon. Az utcai lámpák fényt adtak a sötétben, ahogy az én életembe is fényt hozott ez a karácsony. Ekkor odakint nagy pelyhekben esni kezdett a hó...
- Anubis -
A bejegyzést írta: Tündér
Hozzászólások
időrendi sorrend
Köszönöm, hogy leírtad és olvashattam.
Kellemes Ünnepeket kívánok és Boldog új évet!
Éva