Akkor szerdán!
2018. június 12.
De nehezen szánom rá magam, pedig már vagy másfél hete tűkön ülök. Azóta, hogy kiszálltam abból az autóból, mintha valami elpattant volna bennem, az addigi akaraterőm elszállt. Ki sem dugtam az orrom azóta, legalábbis nem látok attól tovább. Nem szó szerint, de már nem csak a lábaim fájnak, de nagyon, a szemem sem a régi. Alul és felül renoválom magam, kész patika vesz körül. Minden nap egy lépéssel tovább jutok, magam mögött hagyva a sérelmeket, a fájdalmakat, ami ezt a hezitálást okozza. Nem szoktam én ennyire kitartó lenni, de az utolsó szál gyengült meg hirtelen, amibe még időnként bele tudtam kapaszkodni, a lábaim. Eddig mindig tudtam a célom és a sorsomat magam irányítottam már idők óta és jó eséllyel meg is küzdök vele napjában. Az csak a jövő zenéje, hogy elegendő lesz-e ehhez pusztán az akaraterőm, mert kétségtelen fáradok, fájdalmakkal küszködöm és lám, meginogtam.
De majd, most, vagyis akkor szerdán már minden sokkal könnyebb lesz! Csak induljak el már végre! Egyelőre rejtély még előttem is, mi vár odakint, mire volt elegendő ez a másfél hét távolságtartás, a kert érintetlenül hagyása? Ebben ez az izgalmas, a várakozás és a meglepetés ereje, amivel majd holnap szembesülök...
Tegnap a tervem csütörtököt mondott.
Az éjszakai vihar csakúgy tombolt.
Végigsöpörte, tisztára mosta kertvárost.
No már most mit tehetnék egyebet, várok.
A bejegyzést írta: zsoltne.eva
Hozzászólások
Ehhez a bejegyzéshez senki nem írt hozzászólást.