Amikor a rajz életre kel
2017. augusztus 6.
Nagyon utána kellene néznem, hogy megtudjam, mikor is rajzoltam utoljára. A vágy mindig is itt volt, de nem jött össze. Már annyira égetett, hogy le kellett ülnöm! Olyan nagyot, olyan jót akartam rajzolni, hogy még a saját állam is leesett volna! Aztán rájöttem, nem ölhetek most bele annyi időt.... Nem lenne ferr a nejemmel szemben, aki éjt nappallá téve babázik. Persze segítek neki, ugyanolyan fáradtak vagyunk, de ő most nem ülhet le órákra, hogy akár rajzoljon, vagy filmezzen. Így én sem tettem. A másik, hogy ezt a kis könnyű, összecsapott munkát választottam, hogy elbizonytalanodtam kicsit, mielőtt a hűdenagy alkotáshoz fogtam volna. Lehet, már el is felejtettem, hogy is kell rajzolni... vagy mittudomén.... Úgyhogy fogtam egy majdnem A4 méretű fekete kartont, és egy fehér pasztellt, majd egy radír és egy papírceruza társaságában leültem a számítógép elé. és elkezdtem. nem mértem, nem rácsoztam, csak szabad kézzel méreteztem. kiradíroztam vagy tízszer. De csak mentem előre, ha már nekifogtam, végigcsinálom! Próbáltam közben nem gondolni semmire, csak hagytam megtörténni a rajzot. és lassacskán sikerült is! Nem én rajzoltam, csak hagytam átáramlani magamon. Közben továbbgördült bennem az a történet, amit dédelgetek magamban egy ideje...
Aki nem szeret olvasni, elégedjen meg ennyivel: A4, fehér pasztell ceruza, fotóról rajzolva. Akinek kedve van, olvasson tovább:
.... Jozefine nézte a bálozókat. Már hosszú ideje készült eljönni, de folyton csak halogatta. Pedig elkerülhetetlen volt, mint minden eddigi életben, amit megéltek. Most rajta volt az emlékezés sora. Ő cipelte ezt a terhet, hogy vissza tudott emlékezni, minden eddigi előző életükre. Mindannyiukéra. Ők mindig is együtt voltak. Nem volt olyan élet, amikor ne találkoztak volna, nem együtt küzdöttek volna. Hol háborúval, hol szavakkal, de az ő részük mindig is a küzdelem volt. Ez volt az ára, hogy nem felejtettek. A küzdelem az emberekért. Most, hogy itt állt, és az ajtón keresztül nézte a táncoló tömeget, elbizonytalanodott.... Annyiszor elgondolta, hogy is fog majd hozzá, dűlőre is jutott a módot illetően, de most nem tudta... Nem tudta, hogy helyesen döntött-e. Volt már, hogy ő volt az Emlékező, de más is meghallotta, miféle badarságokat hordott össze, és bolonddá kiáltották. Akkori életét bezárva fejezte be, és köszöni szépen, nem kér még egyszer a bolondok házából! Hiába telt el háromszáz év, az ottani körülmények nem lettek jobbak....
Aztán meglátta Őt... Nem telt el úgy élet, hogy egymásba ne gabalyodtak volna... De hová lett? Nagyot dobbant a szíve, hiszen csak most látta meg, és már el is veszítette.... nyúlt volna az ajtó után, hogy szélesebbre tárja, de félúton megtört a lendülete... mit is mondhatna neki? Hogyan is állhatna elé? Hiszen nem is ismeri meg most! Attól , hogy ő felismerte, a férfi nem emlékezne rá.
majd jön, amikor jönnie kell, gondolta, úgyis elkerülhetetlen.... eltelt még néhány perc, míg tétovázott, majd elhatározta magát. Itt, a sötétből figyelve nem fog történni semmi! Már lépett volna, mikor egy kellemes bariton szólalt meg a háta mögött:
-Jó estét szép hölgy!
Majd kiugrott a szíve ijedtében, de fegyelmezte magát, és figyelve, hogy ne túl gyorsan tegye, megfordult.
-Önnek is jó estét uram!- biccentett . és széles mosoly terült szét az arcán, mikor felismerte, ki is szólította meg. Lám!-gondolta magában- hamarabb eljön, mint az ember gondolná...
A fiatalember enyhén félrebiccentett fejjel nézte, mintha ismerné valahonnan. Aztán kihúzta magát:
-Szabad egy táncra?
Jozefine mosolya szélesebb lett, és elfogadta a felé nyújtott kart.
Egyre?- gondolta magában- Életeken át táncolunk, kedvesem!
- Czudar Viktor -
Forrás: https://www.facebook.com/viktor.czudar/media_set?set=a.497964933668105.1073741862.100003638072440&type=3
A bejegyzést írta: Tündér
Hozzászólások
Ehhez a bejegyzéshez senki nem írt hozzászólást.