Amikor minden széthullott

2021. december 22.

Vissza a naplóhoz

2015. február 21.-i jegyzet:

Addig sem voltunk mintacsalád, de miután az Anyu meghalt, vége lett mindennek. Júniusban ment el, de szeptemberben még mindig nem voltunk jobban, mire kezdődött az iskola és apám kivett minket egy hétre. Kötelességemnek éreztem, hogy erős maradjak, hogy vigyázzak a húgomra, meg az apámra. Nem kell őt félteni, de bennem volt, hogy segítenem kell neki, mert magába fojtott mindent, nem beszélt az anyuról. Nekem sem igazán ment, így az én oldalamról nem lett volna gond, de a húgom igényelte. Próbáltam segíteni azzal, hogy meghallgattam és amire tudtam, válaszoltam. Sokat sírt. Nekem nem ment, amikor pedig ment volna, akkor nem engedtem, hogy megtörténjen, nehogy összezuhanjak. Próbáltam segíteni mindkettőjüknek és akkor az apám is próbált nekünk, végre egyszer törődött velünk egy kicsit, próbált egyszerre két szülő lenni. Nehéz lehet, amikor elmegy az ember társa, ő pedig ott marad mindennel egyedül, meg a gyere(ke)kkel és nem zuhanhat össze. Apám nem gyenge fajta, de azért nyilván megviselte, még ha nem is mutatta ki. 2× láttam sírni, egyszer amikor bementünk a kórházba miután telefonáltak, hogy meghalt az anyu, aztán mégegyszer itthon. Előttem is ő volt a példa, hogy ki kell bírni, ebben legalább példát vehettem róla. Nem volt hajlandó pszichodokihoz járni, de a húgom és én jártunk. Ő látszólag jobban is haladt, mint én, mert ő kimondja és kimutatja, amit érez, de nekem nem megy és akkor sem ment hónapokig. Tévesen azonosították ezt azzal, hogy milyen erős vagyok, volt aki azt merte mondani, hogy biztos nem számított az anyám, mert nem látszik rajtam semmi. Apámat is támadták, amikor az anyu halála után 1-2 hónappal már a Gabival volt. Először mi is zokon vettük, de elmagyarázta, hogy azért van ez, mert szerette az anyut. Nehéz volt megérteni, mert úgy éreztem - a húgom ugyanezt mondta - hogy az Anyut akarja mással pótolni, de aztán beláttam és a húgomnak is elmagyaráztam, hogy nem rosszat akar, csak túlélni. Együtt is maradtak majd' 3 évig. A húgomnak segített valamennyit a terápia, én viszont lassabban haladtam a gátlások miatt. Egyszer aztán olyan helyre nyúlt a doki, amivel feloldott mindent. Amikor minden egyszerre világosodik meg és egyszerre zuhan az emberre, mint egy lavina, az gáz. Éreztem, hogy összeroppanok mindjárt. A terápia végéig egyben voltam, aztán beültem a kocsimba, ahol újrajátszotta az agyam, hogy miről volt szó, amire a pokol és a téboly egyvelegén mentem át. Fos volt ráébredni, hogy VÉGLEG elment az Anyám, legalábbis innen, a Földről. Nem tudom, hogy én addig melyik dimenzióban éltem, de még vártam valami 'csodára' és ezt a vágyálmot összetépte a szakember. Neki ez a dolga és nem is egészséges várni olyasmire, ami nem történhet meg. Ő csak jót tesz az embernek azzal, hogy ráébreszti az igazságra, akkor is ha abba az elején majd' belegolyózik. Azóta nem várom haza, tudomásul vettem, hogy nem fog jönni. Minden nap hiányzik, minden nap gondolok rá, de élni kell, nekünk folytatódik az élet és csinálni kell tovább. A lelke itt van! Volt olyan, mintha megfogtak volna és olyan is volt, hogy miután meghalt, egy-két hónapig furcsa dolgok történtek a lakásban. Néha még ma is érzek olyat, mintha megérintenének, de már nincsenek furcsa jelenségek. Jeges fuvallat szokott lenni, ami egyterületre korlátozódik, olyan mint valami energiamező. Időnként gondolkodom azon, hogy amíg az Anyu élt, addig is ilyen volt-e az apánk, csak nem éreztem ennyire, vagy csak most lett ilyen? Ezt már nem fogom megtudni. Eddig is leszart minket, de most durvább a mértéke. Próbálom megérteni, mert valóban pokoli, amikor elmegy a másikfele az embernek; mintha félbevágnák és nyilván apámban is összedőlt a világ, de azért rosszul esik, hogy magunkra hagy, a húgom is ezért költözött el. Már én is elköltöztem volna, ha nem volnának a korlátok, meg az akadályok. Egyrészt taszítjuk egymást, sosem fértünk össze, másrészt elvileg saját lábon kellene élnem ilyen korban. Apámmal úgy élünk, mint két szomszéd. Minden megváltozott, de az nyugtat, hogy van hitem és hiszem, hogy az Anyunak már jó ott, ahol most van. Isten mellett biztonságban van. Majd ha befejeztem itt a dolgomat, találkozunk és ez erőt ad!

A bejegyzést írta: Arnold91