Amiről nem beszélünk
2021. november 7.
Így, halottak napja elmúltával, miután megtettük szeretettől vezérelt kötelességünket halottaink felé, néhányunk szerényen, talán saját magunk nevelte virágokkal, egyszerű mécsesekkel, s néhányan talán versengve is egymással, hogy mely sírokra kerül nagyobb mécses, drágább koszorú, több virág, mely családtag vett szebb babaarcú angyalfejet a sírra... talán eszünkbe jut olyan, akinek emlékét sír nem őrzi. Nem őrizheti.
Öt évvel ezelőtt, tizennyolc év elteltével, egy augusztus végi délelőtt találkoztam újra a kamaszkori első szerelmemmel. Most is kicsattanó egészségű, minden káros szenvedélytől mentes és kemény fizikai munkát végző fiatal férfi volt. Szenvedélyes természettel megáldva és egy csepp kisleányt egyedül nevelve élt. Sorsszerűnek tűnt. Összejöttünk. Nem védekeztünk. De kevés időnk volt együtt, majd visszautaztam dolgozni az ország másik felére.
Már a vonaton szokásomtól eltérően borzasztó rosszul voltam, később a munkásautóban is minden kanyarban rókákkal ijesztgetett a gyomrom és gyakran szédültem. Reménnyel teli gyanú keletkezett bennem, s egészen magamba mélyedve, meg nem magyarázható bizonyossággal éreztem, hogy valami csoda készülődik bennem. Egy életre való, élni akaró csoda. Éreztem, hogy ott van. Odabent. Valami sugallta, kisfiú, pedig minden ésszerűségnek ellent mondott. Ám beszélgetni kezdtem vele, óvni kezdtem, vigyázni mindkettőnkre, amennyire csak tudtam. Pedig csak kicsit több, mint egy hónapos lehetett. Nem volt rá logika, csak egyszerűen biztos voltam benne.
Majd túl sokat dolgoztam, túl nehezet, túl sok stressz ért, zaklatott a korábbi párom, aki képtelen volt elengedni, a kamaszkori szerelmem lelkesedése pedig megszűnt valahol a városhatárt átlépve... Így egy esős péntek este, halottak napja előtt két héttel elkövettem azt a hibát, amit nem szabadott volna. Felengedtem magamhoz a kitartó, régi páromat. Bánatában ivott, pedig korábban sosem, s úgy nyúlt hozzám - ha nem is szándékosan -, hogy utána rettenetesen véreztem. Még sosem láttam ennyi vért. Később pedig nem maradt bennem más, csak az a végtelen üresség. Veszteség. Fájdalom. Bűntudat. S ahogyan azelőtt teljes bizonyossággal tudtam, hogy ott növekedik bennem, most ugyanazzal a bizonyossággal tudtam, hogy elvesztettem őt. A kisfiamat.
Két héttel később, halottak napján, a hegyek közt a völgyben, mikor már senki sem járt este abban a kis falusi temetőben, és csak a gyertyák el-ellobbanó lángjai őrizték a látogatók nyomát, a keresztnél gyertyát gyújtottam a kisfiamnak.
S azóta, ha eljön az ősz, lélekben vissza-visszatérek oda, ahol valaha égett az a kis mécses. Neki, akit sír nem őriz, csak emlékezet, aki szinte nem is létezett. Csak idebent. Csak bennem. És nem beszélek róla. Soha. Senkinek.
#visszafogottvenusz
A bejegyzést írta: Tündér
Hozzászólások
Ehhez a bejegyzéshez senki nem írt hozzászólást.