Anya-lánya
2014. június 1.
Nehéz őszintén beszélni az anya-lánya kapcsolatról. Sokáig ez tabu téma volt. Ma már, az idő távlatában, szembe merek nézni elsősorban önmagammal, mit tettem jól, vagy rosszul a múltban.
Szép lassan körvonalazódik, hogyan éltem meg napjaimat az én családomban, az én anyámmal.
Elgondolkodom - menet közben - milyen követendő példát hoztam magammal otthonról, amit akár el is fogadhattam, és alkalmazhattam a sajátomban...
Mégis mennyi mindent tettem másként az idő előrehaladtával, azzal a szent meggyőződéssel, hogy az a jó, amit én teszek...
Az első megtapasztalás kijózanítólag hatott rám. Szembe kellett néznem - sok minden egyéb mellett - azzal a ténnyel, hogy a gyermekszülés nem egy leányálom. Nem nekem találták ki. A nehézségekre, a körülményekre való hivatkozás csak álca, kifogás lenne részemről, ha azt mondanám, hogy ezért vagy azért nem akartam több gyermek anyja lenni, mert nagy családból származom. Nem ez volt a fő ok.
A következményekkel nem számolva, a döntés joga az én kezemben volt. Úgy hozta a sors, hogy nem születhetett kistestvére a lányomnak.
Természetes, mindezt sok minden megelőzte. Elsősorban a támogatás hiányzott, az akarat részemről meg lett volna, másodsorban a megélhetési gondok, a bizonytalan jövő. Ezek után jól felfogott érdekemben felmentettem magam minden következmény alól, hogy a lányom egyke lesz.
A család mellett, a munkám, a lányom volt az első. Az "én" építés egy hosszabb folyamat eredménye, ami megalapozta a lányom és a magam jövőjét.
Idővel beszűkült a mozgásterem.
Ettől kezdve a biztos munkahely, a közösség, az anyagi függetlenség jelentette számomra a fontossági sorrendet, pontosan azért, amiről akkor még nem tudtam, de bekövetkezett. A jelen hamar eldöntötte milyen irányba kell mozduljak. A családban élés nem bizonyult tartósnak. Így igazolva láttam, megerősítést kaptam magamtól abban a hitemben, hogy azt tettem, amit tennem kellett.
A nagy családban megtanultam hamar az önállóságot. Ezt a lányomnak is legjobb tudásom szerint igyekeztem átadni. Meg kellett értse, nem lehetek folyton mellette. Rákényszerült. És azokat a hiányosságokat, amit nekem nem sikerült egyedül megoldanom, az évek során az óvodai, iskolai közösségek pótolták. Nem minden gond nélkül éltük ezt meg.
A későbbiekben tudatosult csak bennem, hogy többre, mint ameddig eljutott, magától nem volt képes. A vele azonos korúaktól lassacskán lemaradozott és ezzel a hiányosságával küszködte végig az iskolai éveit, tapasztalta meg a munkahelyi közösség rosszabbik felét és otthon nemegyszer szembesült az egyedüllét, a magány okozta kellemetlenségekkel, egészen hazaérkezésemig. Nem tudott sikerélményeket produkálni. Egyoldalú panaszáradataival fogadott. Eleinte türelmesen hallgattam, tanácsokkal igyekeztem ellátni, nem mindent elfogadva egy az egyben. Nem sok változást eredményezett. Ugyanolyan volt mint a többi gyerek és mégis MÁS.
Próbáltam megértetni vele, hogy nem foghatom a kezét, magának kell megoldania a konfliktus helyzeteket, a lehető legnagyobb türelemmel viselnie. A körülötte lévő unintelligens emberek tolerancia képességet nélkülöző magatartásuk felül múlta még a képzeletemet is egy-egy beszámolója alkalmával. Az alulképzett, otromba tréfákat sem nélkülöző közösségi tagok nemhogy elfogadták, de minden módon megnehezítették az amúgy sem igen stabil lelkületű fiatal lány fizikai munkára való hajlandóságát. Gúnyt űztek belőle. Nem tudott szembeszállni a nála sokkalta rafináltabb, dörzsöltebb, vagánynak gondolt - szerintem meg bunkó - közösséggel. Ezek az atrocitások érték nap mint nap, nem csak a munkahelyén, hanem a lakókörnyezetünkben is céltáblája volt többeknek. Rákényszerültem, hogy felvegyem a harcot. Kihozták belőlem az anyatigrist. A szó szoros értelmében megverekedtem érte!
Magamban felmentettem a lányom. Volt némi rálátásom - némelykor magam is megtapasztaltam - az ilyen típusú emberek viselkedésmorálját. De az én voltam. Mégis, amikor egy-egy konfliktus helyzetet a magam módján elrendeztem, mert adósa senkinek sem maradtam, mást mutattam a lányom felé, mint kifelé.
Kénytelen voltam szembesíteni a hiányosságaival, rámutatva az érzékenységére, hogy szedje már végre össze magát, és kevesebbet siránkozzon, amit soha nem ismert el. Eredmény? Semmi.
Hiába próbáltam egyedül megoldani. Volt, mikor már nem bírtam, de ami segítséget kaptam kívülről, vajmi kevésnek bizonyult.
Az évek során egyszerre volt felnőtt és maradt továbbra is kamaszkorú gyerek, minden értelemben. Ugyanúgy igényli mind a mai napig - pedig rég kinőtt a gyerekkorból - az ajándékot, mint a többi gyerek. De azt is tudja - bármennyire is nehéz sokszor elviselnünk egymást - én őt, amíg csak élek, nem hagyom el!
Még valami, talán kevesen tudják, de nálunk szinte minden nap GYEREKNAP!
-Zsoltné Éva-
A bejegyzést írta: Tündér
Hozzászólások
időrendi sorrend
Akkor lenne igazad, ha egy nő anyaságra vágyik. Akkor áldás lehetne a gyermek.
Hozhatta volna a sors úgy, hogy azzá váljon, helyette viszont sok-sok lemondás, óriási felelősség, határtalan türelem és egy életre szóló elkötelezettség, aminek az egyedüli részese vagy. Ezzel együtt érzem az áldozatot.
Természetes, azt is tudom, hogy minderről a gyermek semmit nem tehet.