újabb események régebbi események további események
00:00
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
05:34
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
01:59
RobertNup regisztrált a weboldalra
07:04
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
00:14
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
16:52
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába

Az állattartás remek dolog

2022. augusztus 21.

Vissza a naplóhoz

2020. április 10.-i jegyzet:

viszont amikor az elengedésükre kerül sor, az kemény. Nem lehet megszokni, a huszonötödik szőrös családtag is éppolyan fájó űrt hagy, mint a legelső és mindegy, hogy 5 éves az ember, vagy 55, ugyanolyan megrázó mindig, hiszen hozzánőnek az emberhez. Tiszta sor, hogy aki állatot vesz magához, az számol a majdani (jó esetben tizenpár év múlva bekövetkező) elválással, ezt bekalkulálva dönt úgy, hogy gondoskodni fog egy érző lényről, de a száraz tények sem könnyítik meg azt, amit nem lehet.
A 8 éves Fricit el kellett tegnap este engednünk. Hiába készültem fel rá és voltam végig higgadt, hatalmas űrt hagyott. Már nagyon szenvedett látszólag is és a doki szerint is, szóval Neki így a jobb és csak ez számít.
Hívtam tegnap reggel a mélykúti dokit, hogy lát-e esélyt javulásra (akkor még nem tudtam, hogy mi a valós helyzet, készültem megműttetni). Az előzményeket ismerve azt mondta nem lát sok esélyt, de vigyük be. Kérdeztem mennyi pénzzel készüljön a fater? "10 ezer forint!" Az összes pénzemet ráköltöttem volna, ha azon múlik, de pofátlanság csak azért elkérni 10 rongyot, hogy ránézzen, aztán személyesen is megerősítse, hogy nincs mit tenni, ergo a macskán nem segített volna. 10 rugó kiment volna az ablakon, arról nem beszélve, hogy stressznek lett volna kitéve a macska az utaztatással, meg az újabb fájdalmas vizsgálattal, gyakorlatilag feleslegesen, mert menthetetlen volt. Kénytelen voltam az itteni dokival beszélni és az altatást is ő intézte, de most nem volt panasz a bánásmódjára. Őszinte volt és nem fogadott el pénzt sem! :-O Kérdeztem mit gondol, szerinte sincs esélye a macskának? Kikérdezett, hogy 5.-e óta mit tapasztalok és azok alapján, meg az 5.-én saját maga által is tapasztaltak alapján azt mondta, hogy nem érdemes szenvedtetni, mert csak rosszabb lesz. Mondta azt is (miután mondtam, hogy azóta is vérzik, egyre rosszabbul van), hogy ezek alapján nem is húgyköve van, hanem daganata, mert előbbi nem okoz hosszantartó, meg tömény vérzést és hirtelen fogyást, utóbbi viszont igen és az is elzárja a vizelet útját. Azt mondta lehetne műtögetni, de akkor ki kellene pakolni szerencsétlent, átvariálni ezt-azt a hasában és még úgy sem biztos, hogy javulás lenne és ha daganata van, szóródna a bolygatástól. Szerinte a vérzést az okozta, hogy a daganatot megsértette a katéter, amivel 5.-én levezette a vizeletet, de a sérülés szintén szóródással jár, úgyhogy akkor is meg van pecsételve a sorsa. Feleslegesen nem akartam kitenni veszélyes műtétnek, keserves lábadozásnak, aztán ha tényleg daganat, akkor az esetleges áttétek hatásainak, úgyhogy azt mondtam altassa el, ha nincs remény, mert ígyis szenved már. Azt mondta este 3/4 8-ra viheti a fater. Rohadt nehéz volt ezt kérni, de a kínjait mégnehezebb volt látni és elképzelni. Nem érdemelt szenvedést, pláne ekkorát. Szokás szerint felvettem az "egyben vagyok" álarcot és ami időt lehetett, azt Vele töltöttem. Megint a délelőtt folyamán volt kicsit jobban, aztán rosszul lett, nagy fájdalmai voltak (amiket hősiesen, némán tűrt, de reszketett, katatón volt), úgyhogy adtam fájdalomcsillapítót. Attól szokott módon aludt kicsit, aztán kis időre élénkebb lett és akkor vettem karba, amit nagyon élvezett. Mindig kéretzkedett fel a karomba a két hátsó lábára állva, a két mellsővel nyújtózkodott fel és ha a hóna alá nyúltam, már szökkent is fel a karomba, dorombolva. Ha az ágyon volt, onnan mászott fel rám, nem volt apelláta. :-D Mióta beteg volt, nem vettem fel, mert fájt neki, persze Ő csimpaszkodott és szerencsétlen csalódottnak tűnt mindig, visszaereszkedett négylábra és utána újra és újra kéretzkedett. Úgy voltam vele tegnap, hogy mivel több alkalom nem lesz rá, óvatosan felvettem többször is. Nagyon örült neki, ezerrel dorombolt és ugyan máskor is belémbújt kb., most mégjobban, mint aki tudja, hogy az utolsó alkalmak. Nagyon kemény volt. Végig higgadt voltam, mióta beteg volt, de tegnapra már nagyon elfáradtam mentálisan, főleg mert 5.-e óta majdnem biztos volt, hogy nincs mit tenni, de egy halvány remény még volt. Sikerült magam összetartani az utolsó pillanatig, de rohadt nehéz volt, főleg tegnap reggeltől, amikor kiderült, hogy tényleg nincs tovább. Amikor este be kellett rakni a hordozóba, már könnyeztem a napok óta tartó nyomástól is, meg a tudattól, hogy mindjárt végleg elviszi a fater, de visszanyeltem a többit. Jobb lett volna, ha itthon történik az Ő altatása is a megszokott környezetében, de senkit nem enged be a fater, a dokit sem (fater vett fel maszkot, gumikesztyűt, de ezt megtehette volna 5.-én is, amikor az Ildivel vitette dokihoz), szóval bevitte a rendelőbe az altatásra. Higgadtan búcsúztam el, hogy ne érezze a keserűségemet (de valószínűleg érezte Ő így is), aztán elvitte az öreg. Szar, hogy pont én nem lehettem vele az utolsó perceiben, mivel én voltam a gazdája. Amikor elvitte és egyedül maradtam, akkor borult ki belőlem az elmúlt időszak aggodalma, tehetetlensége, feszültsége, sajnáltam is a szerencsétlent, ahogy szenvedett, meg persze a tudat is elkeserített, hogy többet nem lehetünk együtt, legalábbis ebben a földi létben. Az vigasztal, hogy nem szenved tovább, mert borzasztó volt. A fater mondta, hogy amikor az altatás előtt megvizsgálta a doki, mondta, hogy újra tele van a hólyagja. Érezni is lehetett, amikor felvettem (ezért nem emelgettem, hiába akarta, csak az utolsó napon és óvatosan), meg nem tudott üríteni az 5.-i katéterezés óta sem, inni viszont adni kellett neki, mert akkor még kőre gyanakodott a doki és azt mondta meg kell próbálni kihajtani folyadékkal, meg ha nem iszik és bekoncentrálódik a vizelete, akkor a veséi mennek tönkre. Utolsó nap már nem is evett, lassult volt, a tekintete is furcsa volt és látszott, hogy pokolian szenved, úgyhogy muszáj volt elaltatni. Ha 5.-én tudom, hogy nincs remény, már kértem volna az altatást, akkor nem szenvedett volna mégtovább, de akkor még nem tudtam, így viszont tegnapig még vergődött szerencsétlen. 5.-én még azt mondta a doki, hogy műteni kell (akkor még húgykőre tippelt), de tegnap már daganatra gyanakodott és ugye estére mégrosszabbul lett, bekerült altatásra és mondta a fater, hogy mikor meglátta és megvizsgálta a doki, azt mondta hogy ki sem bírná a műtétet, annyira rossz az állapota és szerinte is az altatás a leghumánusabb döntés, mert már nagyon szenved és nem lehetne műteni már a leromlott fizikuma miatt, ha pedig valóban rák, az mégkomolyabb beavatkozással járna, amit szintén nem bírna ki, plusz szóródna is, ami szintén csúnya véget okozna. Mindenképp' meg kellett tehát tenni, hogy megóvjuk a további pokoltól.
Kell pár nap az Ő esetében is, hogy higgadjak, meg vissza tudjam fogni a kínt. Nappal teszek-veszek, tartom magam, de estére elfárad az önkontrollom. Napközben is volt pár necces pillanat, amikor el kellett pakolnom az evő-ivó tálakat, ki kellett dobnom az almot a tálcájából, lesikálni a sok vért a cuccairól és ma temettük el, szóval az is erőt kívánt. Elárvult a kennelje is, ami szar látvány, úgyhogy holnap beköltöztetem a két haramiát abba. Nem mintha az bármin változtatna, de talán annyit segít, hogy nem csap arcon az üres rezidencia, meg nekik is jobb lesz, mert az kicsit nagyobb. Űrt hagyott, csend is van, mert Ő magyarázott a legtöbbet és különlegesen is, mert gurgulázott, meg 'tájszólással' nyávogott (furcsán ejtette a macskahangokat). :-D
Sok szempontból különleges macska volt.
Már nem szenved és ez a fontos!

A bejegyzést írta: Arnold91

Hozzászólások

Ehhez a bejegyzéshez senki nem írt hozzászólást.

Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: