Az egyetlen, amit senki sem tudhat...
2016. augusztus 8.
Mindig felnézek azokra az emberekre, akik a legtragikusabb helyzetben is képesek úrrá lenni az érzelmeiken, és kitartanak a legvégsőkig.
Nem lenne muszáj, de a tartásuk, a fegyelmezettségük az érzelmeik felett való uralkodásuk képessé teszik őket. Maguk sem tudják, hogy mire képesek az adott pillanatban. Az érzelmeken való uralkodásuk vajon meddig terjedhet? Maga is beteg, szemmel jól látható, alig áll a lábán. Milyen rombolást tud véghezvinni ez a magunkra erőltetett nyugalom... ha nem adhatjuk ki, nem ordíthatjuk bele a világba, hogy itt a vége!...
Nincs tovább annak, akivel megosztotta eddigi életét! A szembesülése azzal, hogy egyedül maradt. A fia valahol tőle messze távol, időbe telik, mire megérkezik... de a pillanat törtrésze alatt hív egy segítséget, mi vagy ki juthat az eszébe?... a fia barátja, - akibe úgy kapaszkodik e pillanatban, hiszen látom, mintha a sajátja lenne...
Talán többen erre képtelenek lennének?... Azok után, amit láttam, elég is volt. Most minden okom meg van rá, hogy így gondolkodjam. Mégsem tudom magam arra kényszeríteni, hogy tekintetem elfordítsam az ablaktól. Végignézem e szörnyű végét az embernek, eszembe jut, vajon mikor és hol ér engem majd utol?
Egy kora reggeli foglalatosságom során, csak elindulok a piacra és ennyi, útba ejtem a sarki "csehót" - ahogy ő tette, ahol pár szót válthatott a világ dolgairól, mert kereste a társaságot, vagy csak úgy magában elgondolkodhatott az életéről, egy kis nyugalmat találva... egy nagyfröccs társaságában?... vagy egy késő esti órában ér utol, még mielőtt álomba szenderítene a tévé, vagy álmomban lep meg és alszom el örökre, semmit sem érezve többet a körülöttem lévőkből, és a külvilágból?... Az egyetlen, amit senki sem tudhat előre.
Elbúcsúzni sem volt ideje a szerencsétlennek a gyerekétől, aki e pillanatban messze járt, a feleségétől, akiről eddig úgy-ahogy egyedül ő maga volt képes gondoskodni, aki a testi-lelki gyötrelmei ellenére is kitartott mellette...
Csak egyszerűen orra bukott hazafelé és ennyi volt... Valaki hívta sürgősen a mentőket, és értesítette az asszonyát.
Sokáig próbálták újraéleszteni, mindhiába. Ez a hatalmas ember órákon át élettelenül ott feküdt a puszta földön, mezítelen felsőtesttel, mire az aprólékos, körültekintő procedúrát a mentősök elvégezték körülötte, felette..., és valakinek eszébe jutott végre betakargatni őt...
Nyugodjon békében, Gyula bá!!!
A bejegyzést írta: zsoltne.eva
Hozzászólások
időrendi sorrend
"Ne ily halált adj, istenem, Ne ily halált adj énnekem!"