Az együtt írt mese
2020. június 21.
Postaládámban levél várakozott. Tündéri levél. De tényleg. „Szeretnénk megkérni téged a heti vezércikk megírására. …Hogy mi lenne a téma? Ez szabadon választott, amihez a legjobban értesz.”
Nos, akkor megírhatnám a legjobb pörkölt receptjét. Állítólag ahhoz értek. Nem én állítom. Vagy megoszthatnám, hogy kell egy jó pénzügyi tervet csinálni. Állítólag ahhoz is értek. Ezt én állítom. Szerettem volna egy könnyed hangvételű, humoros cikket írni. Meg is tettem. De mégsem azt közlöm veletek. Az utóbbi időben láttam, hallottam dolgokat köztetek és elszomorodtam. Sajnos a feszültség a lapon még mindig téma. Enyhítésképp írok egy mesét arról, amiket tapasztalok. Színes ceruzáimmal erősen satírozok. Kérlek titeket, hogy ezt a mesét gondolatébresztő írásként kezeljétek.
Tündérország falvai közt sokat ingáztam. Már a homályba vész, hogyan keveredtem eme furcsa szigetre néhány hónappal ezelőtt. Most itt vagyok, ballagok a fák hűs lombjai alatt. Suttogják a levelek, hogy ez egy varázslatos hely, itt minden megtörténhet. Pont erre van most szükségem, itt a helyem – gondolom magamban, s közbe kiérek egy tisztásra. Egy hatalmas palotát pillantok meg. Közelebb merészkedem, és látom óriási itt a sürgés-forgás. Várárok szinte csak szimbolikusan van. A kapuban nincsenek őrök, miért is lennének. Így belépek. Vásári hangulat fogad. Rengeteg mesebeli lényt látok. Tündérek, angyalok, kószák, vándorok, koboldok, alakváltók, emberek és még sok mesés lény. Igazuk volt a susogó faleveleknek, varázslatos hely. Köszönésemre köszönés a válasz. De többet nem szólok, és hozzám sem szól senki. Csak figyelek, ismerkedem a hellyel. A toronyból valaki egy távcsővel a tömeget kémleli. Intésére egy tündért látok tovaröppenni, s mintha csendesedne a zsibongás. Fáradt vagyok a sok lépéstől, ruhám poros, lelkem nehéz. Elvegyülök, már merek beszélni. Kérés nélkül egy padhoz vezettek, és kedves bíztató szavaitoktól kicsit könnyebb. A palota csupán két éves, de még javában épül. Egyre nagyobb és nagyobb lesz. Építi is mindenki. A lovászfiúk és a királyi kertészek a téglákat hordják. A királyi pár, a koronáikat félretéve, az alapokat rakják le biztos kézzel. Erre helyezik rá a meselények az építő köveket. - Gyere! - hallok egy hangot. Hozzám szóltak. - Fogj egy téglát, s építsd te is a falat. Bizonytalan mozdulattal leteszem az első téglám, majd szépen sorba a többit is. - Együtt építjük. Itt mindenki számára van hely – szól ismét a hang. Gyere, nézz szét nálunk.
Ennek már több hónapja, azóta a palotában bóklászom. Aki szembejön, arra ráköszönök. S néha a mesés lényekkel leheveredek egy kerevetre beszélgetni. Sok mindent megtudok a palota életéről, és az itt élőkről. Például azt, hogy sokan nem is ismeritek egymást. Én tudom, hogy valaki a fűzfák takaró ágai alatt zokog, mert elveszített valakit. Tudom, hogy valaki ebben a pillanatban is őrlődik. Tudom, hogy valaki nagyon boldog. Tudok rólatok, de nem mindenkiről Arra gondolok, de jó is lenne, ha elvegyülnénk. Ha mindenkinek lenne néhány kedves szava a másikhoz.
A palota belülről nagyon pazar látvány. Minden kis zugba benézek, s tetszik, amit látok. A szobák jellegének csak a képzelet szab határt. Van egy hatalmas aula, ahol mindenki elfér. Budoár, tükörterem és fésülködő szoba, szépülésre, van szivar szoba, pöfékelésre, füstölgésre. Van egy suttogó rész, ahol apró titkot cserélnek gazdát. Mindenki kap egy kedves kis zugot, amit kénye-kedve szerint berendezhet. Az egyik emeleten csak klubokat lehet találni. Ki-ki beléphet, ahová csak akar. Néha hangos ajtócsapkodást lehet hallani, de idővel elnémul. A pazar csigalépcsők alatti félhomályba néha-néha látok párokat. Nem nézek rájuk, nem szeretném zavarba hozni őket. A tágas folyosókon szobalányok és inasok tüsténkednek. A kívánságokat hamar teljesítik. A konyhában egy egész sereg szakács forgolódik. A konyhalányok szó nélkül és boldogan teszik a dolgukat. A hatalmas lábosokban jobbnál jobb ételek rotyognak. Az udvari bolond a fal tövében produkálja magát. Azt hiszem, ő nem bolond, csak bolondozik, de ezt senki nem veszi észre. A csilingelő sipkája miatt mindig tudjuk, hogy éppen merre jár. Itt tényleg mindenkire szükség van, még a legutolsó fűszál is okkal van a szigeten. Van, aki csak benéz, e mágikus szigetre. Kicsit megpihen, nézelődik és megy is tovább. Sokan vannak így, senki sem tudja, kik lehetnek ők.
Jól érzem itt magam, mégis sok kérdés fogalmazódik meg bennem. Néha látunk egy-egy unikornist. Megrázza gyönyörű sörényét, és fénybe burkolózva elvonul előttünk. Néhányan tisztelettel nézünk utána, de vannak, akik összeszorított szájjal, szúrós szemmel. Miért? Miért nem megyünk oda ezekhez a megközelíthetetlen lényekhez megkérdezni, hogy mi a titkuk? Örömmel szóba állnának velünk, ebben biztos vagyok. Fényükből töltekezhetünk. Csupán meg kell őket szólítanunk.
Néhanapján a horizonton megjelenik egy – egy tűzokádó sárkány. Hatalmas szárnyuk eltakarja az eget, s mikor leszállnak, óriási port kavarnak. Van, aki a palotába menekül, van, aki rájuk támad. A tűz felperzseli a füvet, és néhányunk szívéig hatolnak a lángok. A seb nehezen, és nyomot hagyva gyógyul, a fű kisarjad, és minden megy tovább. De vajon, kinek jut az eszébe, hogy velük is másképpen kellene viselkedni? Őket miért nem várjuk örömmel? Lehet, hogy mondani szeretnének nekünk valamit, csak mi nem értjük. Ők sárkányok, nem zümmöghetnek mint a méhecskék. E mesebeli szigeten a sárkányoknak is van helyük. Lehet ők is úgy érkeznek hozzánk, mint akkor én. Fáradtan, éhesen nehéz szívvel. Talán, ha kicsit megpihennének, szót tudnánk érteni. Itt minden megtörténhet. Lehet, nekik is hiányzik valami, amit csak mi adhatunk. De az a gyanúm, mi sokkal többet kapunk tőlük, csak ezt, a misztikus homály miatt nem látjuk. Sokféle sárkány repül be hozzánk. Várjuk mindegyiket tárt karokkal, ne dárdákkal. Fogadjuk az új lényeket is, akik hozzánk szeretnének tartozni. Akik a kapu felé indulnak, tartóztassuk fel jó szóval, és ne adjunk okot, hogy kilépjenek rajta.
A nagy elmélkedésemben ránk esteledett. Egy hirtelen ötlettől vezérelve megfújatom a kürtöket, és felvonom a zászlót. Szeretném, hogy mindenki, aki a palotában és a tündérkertben van, pár percre figyeljen rám. Van hűs almaborunk, és friss forrásvizünk. Álljunk körbe, fogjuk meg egymás kezét. Kívánságom teljesül, mert nyitottak vagytok. Csináljunk egy hatalmas tábortüzet. Legyen ez egy mesebeli misztikus tűz, amiben a bánatunk, keserűségünk megsemmisül. Engedjünk el minden negatív gondolatot és érzést. Én gyújtom meg a tüzet. Előhívok egy kis démont a bensőmből, úgy nevezi magát: félreértés. Szinte azonnal lángra lobban, bedobom középre. Egyenként mindannyian hozzáteszünk egy-egy sérelmet, ami a palota közelében ért minket. Pár percen belül több méter magas lángok táncolnak a sötétben. Jótékony meleget ad. Minket ily módon fűtsenek az indulatok. Mi legyünk mások. Ez a hely legyen más. Te, aki most olvasod e sorokat, és ott állsz a tábortűznél, Hozzád szólok most. Nézz jobbra és nézz balra. Nézd meg kinek fogod a kezét. E két lelket rád bízom. Tudta nélkül kísérd figyelemmel a sorsát. Segíts neki, ha bajban van. Ha mindenkire ketten vigyáznak, ott csak jó dolog történhet. Mert ez egy varázslatos hely. A mágikus kör, minden egyes gondolattal erősebb és erősebb lesz. Távoli hangos szó minket el nem érhet, fondorlat, bűbáj szét nem szedhet. Áhítattal nézzük a lángokat. Béke és megnyugvás költözik a szívekbe. Késő este van, ránk mosolyog a telihold. Már csak a parazsat látjuk. Felszabadult, vidám érzésekkel térünk nyugovóra. Álmunkban tovább szövögetjük e békés gondolatokat. Mert a mieink. Mert a mi gondolatainkból építjük a világunkat.
Békés, jó éjszakát Mindenkinek!
„ Adjon Isten jó éjszakát.
Küldje hozzám szent angyalát.
Bátorítsa szívünk álmát,
Adjon Isten jó éjszakát”
- Inga -
A bejegyzést írta: Tündér
Hozzászólások
Ehhez a bejegyzéshez senki nem írt hozzászólást.