Az élet maga
2016. október 2.
A mi történetünk még csak éppen hogy pár évben mérhető.
A jövő hónapban lesz 7 éve, hogy falura, sőt tanyára költöztünk.
Bár nem kimondottan tanyavilág, mert nekem bizony kell a társaság, jól esik néha bemenni a faluba, találkozni az ismerősökkel, meginni egy kávét közösen.
Akkor én még az iskolapadot koptattam, hiszen éppen beléptem a nagykorúak táborába. Párom a városban nyomta a taposómalmot. Kiköltözésünkkor első sorban azért döntöttünk a tanyánál, mert több zajos gépe van (pl esztergapad), és sokszor folytat zajhatással járó munkát, így a későbbi habzó szájú szomszédok általi vitákat akartuk elkerülni. Én leérettségiztem, szakmát tanultam, külhont is megjártam... Aztán mégis úgy döntöttem / döntöttünk, hogy maradunk a valagunkon, és ahelyett, hogy a multiknak gyártanánk a sokadik milliárdot, magunknak próbálunk ezt-azt előállítani.
Főleg, hogy amíg őrlődtünk, hogy most hogy is lenne a jó, miután a kezemben lesz a képesítésem, arra jutottunk, hogy inkább gazdaságot "alapítunk". Ahhoz pedig, ha már minden meg lesz hozzá, bizony teljes embert igényel, munka mellett csak felőrölne hosszú távon. Így belevágtunk a családalapításba is, aminek a gyümölcse éppen tegnap lett két éves.
Utána belevágtunk. Hogyan?
Tavaly vettünk 3 birkát, hogy ne a fűkaszát kelljen "etetni". Az odáig rendben. Aztán ahhoz képest, hogy a kecskét szokták többnyire fanyúzónak tartani, bizony a kos volt a legrohadékabb, és sorba ette a zsendülő fákat. Egy kis fenyőt, egy almafát, és egy fűzfát nyírt ki. Arról nem beszélve, hogy ösztönlény, így ha a hónap bizonyos napjain kerültem hozzá közelebb a kelleténél, bizony bepróbálkozott, aminek legtöbbször csak az lett az eredménye, hogy majdnem orra buktam, olyanokat lökött. Ilyenkor összeszorítottam a fogam, és erőt vettem magamon, hogy ne hívjam ki a juhászunkat, és töltsem föl a fagyasztót.
Februárban beszereztem egy kisebb tyúkudvart. Ahogy jobbra fordult az idő, beindultak, tojást már nem kellett venni. Aztán néha a vasárnapi ebédrevalót sem. De közben jött a gondolat, hogy jó lenne, ha lennének kicsik is, mert tojótyúkok, bizony nem ültek el. Rendben, a család tagjává vált néhány japán tyúk. Mert minek nekem keltetőgép... Így négy kis japival gazdagodtunk. Azazhogy volna. Ugyanis az egyik úgy döntött, hogy még aznap disszidál. Pár napig még hallottuk a közeli olajfásból, majd eltűnt. Köptünk egy nagyot, de betudtuk tanulópénznek. Én elsősorban, hogy ne hallgassak az emberemre, miszerint nem kell becsukni, megszoknak anélkül is. Aztán szépen sorban ült el a maradék három. Az első a saját tojásain ült el, mivel csak majdnem két héttel később találtam meg, hogy hol kotlik. Legközelebb szemfüles voltam, és alácsempésztem a tyúktojásokat. Igaz, elég minimalistán nyomtuk, de ne legyek telhetetlen. Főleg, hogy minden új volt, egyelőre csak a saját kárunkon tanulunk, ha beüt a ménkő. A fiókák valami tünemények voltak. Ha besokalltam a napi mókuskerékből, kiültünk a lányommal egy kicsit a jószágokhoz. Ő kicsit kergeti a tyúkokat, közben olyan igazi "gurulósokat" kacag, hogy hamar elfelejtem majdnem minden bajom.
Később alkalmam volt néhány 2 hetes pulykával is gazdagítani az udvart. Na, ők igazi tamagochi-k voltak akkor. Kivinni reggel, betenni este, a vizet rendszerint kiborították, a kukoricára sokszor rá se néztek... Megfogadtam, hogy soha többé kotlós nélkül... De nem bírtam megállni, és hazavittem egy némakacsa családot. Mivel a fiókák csak egy héttel voltak idősebbek a pipéknél, így nagyon jól összeszoktak. Együtt aludtak, a kacsamama is védte a pulykákat is, teljesen jó volt. Egészen addig, amíg az egyik teljes identitászavart nem szenvedett, és valahogy bele nem került a dézsába. Szerencséjére éppen hasig ért akkor a víz benne, így túlélte. Igaz nem győztem szárítani, infrázni, majd mikor kicsit erőre kapott csipesszel etetni. Na, de ez is benne van a pakliban.
Aztán majdnem el lettem zavarva otthonról. Ugyanis vásárfiának beállítottam egy kecskegidával. Párom már akkor fogta a fejét, hogy ez egy rontás. Vigyem vissza... Adjam el... Aztán csak megbékélt. Bár, mikor a villanypásztort lendülettel átvette, akkor valami olyasmit morgott, hogy miért nem bírok én is inkább cipőre költeni... Nem baj. Vettünk vadhálót. Lekerítettük a porta egy részét. Így megoldódott a szökés kérdés. Egyelőre. No, de ha már ez ilyen jól ki lett találva, ugyan legyen már párja is annak a szerencsétlen jószágnak. Hiszen milyen jó is lesz a saját kecsketej, sajt, túró, miegymás. Kikötötte, hogy rendben, de úgy csináljam, hogy az én feladatom lesz. Mily meglepő. De már alig várom.
Sokszor kelek korán, hogy letudjak mindent, amit adott napra szánok, de életem legjobb döntései voltak. Egyiket sem bántam meg. Idén még megveszünk egy másik tanyát, ott a takarmánynak valót fogjuk termeszteni, meg amit még éppen kitalálunk.
És a másik része. Próbálunk minél kisebb lábnyomot hagyni. A mosógélt magam főzöm, öblítőt nem használok (illetve bocsánat, ecettel öblítek), a lányt mosható pelenkába csomagoltam / csomagolom. Szerencsére szolgáltatónk is csak az áramszolgáltató van, így az elkötelezettség minimális. (Na jó, meg az internet-tévé. )
Továbbá a megfelelő információ birtokosaként is bizonyos szabadságot élhetünk meg. Mikor a lányom megszületett, és hazajöttünk, a gyerekorvos már adta a tápszer receptet, hiszen anyuka mellesleg nincs túlságosan eleresztve, mit akarok én azzal, úgyse fogom tudni szoptatni. Ahhoz képest havi kilókat hízott hónapokon keresztül, több, mint fél éves koráig kizárólag anyatejes volt, és igen, most két évesen is bizony még rácsatlakozik a töltőre. Szóval a "dr" előtag nem mindig mérvadó.
És amíg nem kell a napi taposómalmot nyomnom, addig itthon házitésztát gyártok, terményt aszalok, vegetát, és egyéb fűszereket készítek, piacra járok, majd befőzök, savanyítok. És mikor egy-egy ebédnél elmondhatom, hogy minden a saját kezem munkája, saját nevelésű húsunkat esszük.. Illetve a két éves gyerek már tudja, hogy a tojást a tyúk adja, és nem a polcokon nő. Hogy a saját szavaival kéri a "pipihusit" vagy a "birkahusit". Hogy nem fél attól, hogy koszos lesz, mert jót játszik a szalmában, vagy épp a kecske nyalogatja a lába szárát. Hogy nem finnyáskodik a frissen szedett gyümölcsre... Felbecsülhetetlen. Minden másra ott a mastercard.
- Nagy Dia -
A bejegyzést írta: Tündér
Hozzászólások
időrendi sorrend
Micsoda boldog gyermekkor és élet vár rátok! Sőt, már nem is vár, hiszen benne éltek.
Szívmelengető volt olvasni minden sorodat.
Pussz,
Tündér
Élvezet volt olvasni. Különösen az ilyen történeteket kedvelem, ahol nem ülnek a babérjaikon, tesznek azért nem is keveset, hogy jussanak valameddig. Hát ti elmondhatjátok magatokról!
Különösen értékelem, hogy hoztál egy lenyűgöző videót, amit még többször meg fogok nyitni... pillanatnyilag csak a levéltrágyánál tartok, máris mennyi mindent megtudtam elméletben. Nemsokára kipróbálhatom a gyakorlatban is, de csak piciben. Nagyon köszönöm.
Minden szépet és jót kívánok gyermeked szülinapja alkalmából kedves családodnak!
Szeretettel, Éva