AZ ÉLET OLYAN, AMILYEN
2011. február 10.
Mostanság nosztalgiázom. Részben, mert számomra a jelen túlságosan zűrzavaros, nyomasztó. Keresem az igazságot. Másrészt, amikor újra elkezdtem olvasni a régi írók könyveit, teljesen a hatásuk alá kerültem. Először a harmincas évek íróitól, aztán a 45 utáni írók mondanivalójukra, írói kultúrájukra lettem kíváncsi. Most például az apukámtól megörökölt, Herczeg Ferenc a negyvenes években íródott novellás kötetét és az 1948-ban íródott, Szabó Pál; Isten malmai című könyvét olvastam ki. Többféle értékes tanulságot levonhattam le belőle. Azt tudjuk, akinek vénája van az írásra, míg él, nem tudja letenni a tollát. Az pedig egy ó borzalom, úgy írni, hogy meghatározzák, mit, és miről nem szabad vagy szabad írni (Valószínű ezért olyan becses a sajtószabadság.). Bizonyossá vált számomra, egy remekíró, úgy tudja forgatni a tollát, hogy a saját véleménye benne legyen a munkájában.
Az olvasás végigkísérte az életemet, falánkságom nem ismert határt. Amikor kiléptem a mesekönyvek álomvilágából, túl kevés ifjúsági könyvet lehetett beszerezni, így kényszerűségből, mindenevő olvasó lettem. Mindent elolvastam, ami a kezembe került, csak azokat tettem félre, amelyiket a legnagyobb igyekezettel sem értettem meg. Ezek között volt szabó Pál könyve is. Életem egyik legnagyobb büntetéseként éltem volna meg, ha rám erőszakolják. A rock end roll világában, az én koromban, ki a francot érdekelte, mi történt 45 előtt és után az országban? Pláne, hogy élhettem a szüleim által biztosított gondtalan életem. Az anyukám gondja volt, mi kerüljön reggelire, ebédre, vacsorára, az asztalra, az apámé pedig az, hogy hogyan teremtse elő az anyagiakat hozzá.
Az emlékképek itt sorjáznak előttem az agyam képernyőjén, egy mozaikot kiemelek közülük. A nagymamám, aki időnként, néhány hétig nálunk lakott, aztán ment vissza a lányához, mesélt a háború előtti, az oroszok bejövetelének és az utáni időszakáról, nehogy feledésbe merüljön, az a kevés is, amire még emlékszünk. Valójában az egyetlen dolog volt, amiről sokat lehetett beszélni, ő pedig nem csak evésre akarta használni a száját.
Olyan sokszor elmondta, hogy zajlottak le a nehéz hónapok, hogy sikerült, szinte minden szavának befúródnia az agyamba. Amikor rákérdeztem dolgokra, akkor sem azért, mert érdekelt, hanem azért, mert a nagyanyám olyan színesen, érdekesen tudott előadni minden apróságot, hogy úgy hatott rám, mintha mesét hallgatnék. Amikor visszament a lányához nagyon hiányzott, pedig az érkezésénél nem éreztem azt a rendkívüli örömöt. Borzasztóan zavart, és a testvéreimet is, hogy örökké azt nézte, mit csinálunk, és folyamatosan a nyomunkban lihegett. Ha kimentünk a játszótérre (a nagyrétre) öt perc sem tellett bele, máris jött utánunk, és a játszótér széléről rikácsolta; így nem vállal értünk felelősséget. Panaszkodni nem mertünk a szüleinknek, mert nem tudhattuk előre, nem mi kapunk-e érte a fejünkre. Apám nagyon szigorúan bánt a gyerekeivel, de az árulkodást nem díjazta. Akkor ezt nagy igazságtalanságnak tartottam, ma már tudom, az ő szemlélete volt a helytálló.
Anyukámnak kisebb baja is nagyobb baj volt annál, hogy azzal törődjön, viselünk kisdobos, vagy úttörő nyakkendőt, vagy nem. Azt vágta oda a tanítóknak: „Nekem arról kell gondoskodnom, hogy rendes ruha legyen a gyerekeimen, ne járjanak mezítláb, és reggel bepakoltak-e mindent a táskájukba.
Ez olyan érv volt, amit nem lehetett megcáfolni.
Imádtam az olvasás és a fogalmazásórákat, és minden verset kívülről tudtam. Egy alkalommal arról kellet fogalmazást írni, mit köszönhetünk a felszabadító szovjet hadseregnek (valami ilyesmit). Abból a maszlagból kellett szemelgetni, amit addig tanítottak velünk. Én minden áron sikert akartam elérni, és valami olyasmivel akartam elkápráztatnia tanítómat, amivel senki más. Kénytelen voltam kiríni valamivel, mivel el kellett ismernem, soha nem fogja babér övezni homlokomat a realivitás megfejtéséért. A fogalmazás témájához segítség is kellett, és kapóra jött, hogy éppen nálunk tartózkodott a nagyanyám. Alig vártam, hogy kettesben legyünk az udvaron, és elé tárjam a kérdéseimet.
— Mit akarsz pontosan tudni? — érdeklődött a nagyanyám, kicsit szkeptikusan. Alig akarta elhinni, hogy nem a magyar történelemmel, a magyar hősi halált halt katonákkal foglalkoztatják a tanulókat, és nem azzal, mennyit szenvedett a magyar nép a háború alatt.
Amikor konkrétan rátértem a kérdésem lényegre, nagyanyám szörnyű dühbe gurult. — Mivel nem tömik tele a fejeteket?! — fakadt ki sápítozva. — Sztálin? Hiszen még azt sem tudjátok igazából, ki volt Árpád és István király. Előbb ezt kellene tudnotok. Felszabadított minket a szovjet hadsereg? Megszabadított minket mindentől, amitől csak tudott.
Rácsodálkoztam nagyanyámra, nem ezt vártam. Egészem más volt az íze minden szavának, mondatának, mint mikor maga jószántából szórakoztatott a történeteivel. — A tanító néni nem azt mondta, amit nagymama mesélt — mentegetőztem —, és a tanító néni nem hazudik. Azt is mondta, a szovjet katonák nyitották ki a légópince ajtaját, hogy szabadok legyünk, és ennivalót is adtak az éhezéstől szenvedőknek.
— Én ezt nem hallgatom tovább — tört ki nagyanyámból, de azért folytatta. — Enni adtak? Ilyesmiről nem tudok. Azt nem mondta el a tanító néni, hány nőt erőszakoltak meg?
— Hogyan kell valakit megerőszakolni? — kérdeztem naiv csodálkozással. Én azt értettem alatta, hogy erőszakkal elvesz valaki valamit, vagy erőszakkal bemegy valaki, valahová.
— Ó, csak jót akartak a nőknek — kapott észbe nagyanyám és nehogy tovább kérdezősködjek, magamra hagyott.
A fogalmazást megírtam, és természetesen közé szőttem: A szovjetek nem csak felszabadították Magyarországot, meg is szabadították mindentől, és a nőket megerőszakolták, hogy jót tegyenek nekik.
Mekkora cirkuszt idéztem elő a fogalmazásommal, hosszú lenne leírni. Apámat behívatta az igazgató, és a nevelési módszere miatt alaposan lekapta a lábáról. Csak azért nem jelentette fel, mert éppen elég gondja volt az oktatás megreformálásával, nincs ideje a szülök ostoba nevelésével foglalkozni. Legalábbis ezt mondta az apámnak.
A bejegyzést írta: Jutka
Hozzászólások
időrendi sorrend
Örülök, hogy olvashattalak. Igaz, kicsit hosszú volt, de érdemes volt végigolvasni, az utolsó előtti bekezdésen egy jót nevettem a gyermeki naivitásodon. Jó kis kalamajka lehetett :-)
Tetszik a gördülékeny, természetes hangvételű írásod. Sok gondolatot ébresztett bennem is, régi időkről. Én is faltam a könyveket, nem ismétlem meg..., ahogyan te írtad. Csak nem voltam elég figyelmes. Mindig a téma, a történet érdekelt, az írója kevésbé. Helytelen tudom. Persze ez nem mindig volt így. A nagyon jó könyvek íróját azért megjegyeztem. Ma is előfordul viszont, hogy könyv cím alapján keresek könyvet és nem az írója alapján.
Sajnos ez így rögzült bennem, ezen már nem tudok változtatni.
Köszönöm, hogy megosztottad velünk a gondolataidat. :-)
Puszi,
Éva