újabb események régebbi események további események
02:12
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
04:58
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
10:28
mrabcRELK regisztrált a weboldalra
00:43
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
05:27
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
02:46
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
09:30
Virág módosította a cikkét
09:20
Virág módosította a cikkét
08:21
Tündér új bejegyzést írt a naplójába
07:42
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
07:09
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
02:47
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
01:02
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
20:34
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
20:32
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
19:56
Pinokkió módosította a cikkét

Az idő gyógyító ereje

2022. június 14.

Vissza a naplóhoz

2018. november 1.-i jegyzet:

Közhelyesnek tűnik, hogy segít, pedig valóban azt teszi, bár ehhez az ember is kell. Akarni kell tovább élni, nyitni, mert csakis így tud dolgozni. A mai nap azokról szól, akik már átléptek az örök életbe. Hiszem, hogy találkozunk ott (amennyiben érdemes leszek arra, hogy Isten magához vegyen) a számomra fontos emberekkel/állatokkal és az, hogy nekik már jó, megkönnyíti a várakozást, mert tudok hinni, várni, nem egy filmszakadás van, ahol a halál egyenlő egy borzasztó dologgal; a véggel, ami után nincs semmi, amiben elvész minden és mindenki. Én úgy gondolok a halálra, mint egy 'időalagútra', amiben ki kell várni az újratalálkozást. Nem veszítettem el őket, csak egy időre, ez pedig biztonságot és erőt ad, ennek ellenére mégis lerohan néha a hiányérzet.
A mai nap egyszerre jelképezi számomra a veszteséget és a nyereséget. Elveszítettem őket, de az idő szorgalmasan dolgozott és dolgozik azon, hogy tudjam kezelni az utánuk maradt űrt. Erőt nyertem és azt, hogy a hitem sem rendült meg, sőt.

Visszatekintek a kezdetekhez, mert követve az eseményeket jól lehet látni az idő munkáját.

A Mama ment el a leghamarabb, még gyerek voltam akkor. Talán emiatt is, de tudomásul vettem és ennyi volt. Szomorú voltam pár napig, de nem sírtam és ugyan sokat gondoltam rá, nem akadtam meg a mindennapi teendőkben, mint a tanulás, meg egyebek. El tudtam fogadni, hogy az ő ideje lejárt köztünk és az a hit is segített, hogy csak ideiglenesen váltunk el.

2010 elején viszont padlóra küldött egy veszteség. Már nem voltam gyerek, emiatt is kezeltem másképp', meg fülig szerelmes voltam és a másik felem egyszercsak többé nem létezett, ez pedig nyilván sokként ért. Itt van az űr a helyén, csak már azóta ezt is tudom kezelni, Istennek és az időnek hála. Az elején egy végeláthatatlan kínzásként éltem meg. Apám kivonta magát - szokás szerint -, Anyu, meg a húgom akart mankó lenni, de nem akartam rájuk támaszkodni és nem is tudtam szavakba önteni, ami bennem volt, úgyhogy magamban őrlődtem. Utána jött egy nyugisabb időszak, de visszanézve csak kiüresedtem. Azt követte egy visszaesés, amiben magamat rongáltam dühömben, kínomban és tehetetlenségemben is, 'minden 2. szavam' a neve volt, mindenhez Őt kötöttem és minden fos, értelmetlen volt nélküle. Egyik nap megint a poklot jártam és el kellett tennem mindent, ami rá emlékeztetett a szobámban, mert nem bírtam látni semmi olyat. Addig belülről emésztett a kín, de az a rámolás valamit elindított és nagyon kiakadtam közben, de mások előtt mindig tartottam magamat, mert nem akartam, hogy kérdezgessenek és hogy sajnáljanak. A suliban rontottam, de hiányozni nem akartam, mert segített kicsit, hogy beletemetkeztem a tanulásba, de így is romlott az átlagom. Egy idő után megint csitultam (újra üres lettem), majd azt megint visszaesés követte, ami durva volt. Teljesen kirekesztettem mindenkit és mindent, tanulni sem tudtam, úgyhogy kiírt a doki betegállományba. Ekkor 18 éves voltam, szóval javában kellett volna nyomni a sulit. Aztán egy nap kattant az agyam és olyat tettem, amit normális ember nem tesz. Megtaláltak és kórházba vittek. Iszonyúan haragudtam, hogy megmentettek, aztán a pszichiátrián 'üdültem' 3 hónapot - amiért szintén igencsak 'hálás' voltam. Keményen nehezteltem mindenkire. Zárt osztályra tettek, mert önveszélyes voltam és a 3-ból 1 hónapot ott töltöttem, de a kezdeti düh után engem nem hatott meg a dolog, mert minden mindegy volt akkor. Mikor kiengedtek, sok(k) volt, mert újra meg kellett szoknom az életet magam körül. Stabilizálva tették ki a szűrömet, de a bőréből senki nem tud kibújni, a szociális fóbia itt lihegett a nyakamba akkor is. Ha nem muszáj, nem vagyok emberek között. 'Szabadulásom' után is kerültem a forgalmas helyeket, a szűk társaság is feszélyezett, de próbáltam folytatni az életemet, meg suliba is járnom kellett, pótolhattam a lemaradásokat is. Fos volt élni, miközben Ő már nem volt itt. Azt sulykolták belém folyamatosan, hogy nekem menni kell tovább és igazuk volt. A mélyrepülés után igyekeztem nem visszaesni - különösen oda, hogy véglegesen kárt tegyek magamban. 2 évig tartott a zombi időszak, aztán jött az enyhülés, lassan. Kezdtem észrevenni a környezetemet, nem emlegettem mindig Őt (de még gyakran) és időnként bűntudatom volt, ha mertem nevetni, mert azt éreztem, hogy mi' jogon nevetek, amikor Vele az történt? Idővel beláttam, hogy kell nyitni, ebbe pedig a nevetés is beletartozik, meg bőgtem már eleget. Próbáltam tudomásul venni, hogy az én életem folytatódik, ha akarom, ha nem és választhatok, hogy végigagonizálom majd, tönkretéve nem csak magamat, de a környezetemet is, vagy fogom magam és talpraállok. Utóbbira szavaztam. Értelmetlen leragadni. Senkinek nem jó; a szeretett személyt nem hozza vissza, mi pedig belerokkanunk úgy testileg, mint lelkileg, amitől a környezetünk szintén szenved és az élet is elrohan mellettünk. Hullámvölgyek ide, vagy oda, de az idő (és a hit) mankót adott; a szép emlékeket helyezte az előtérbe, a könnyeket letörölte és őszinte mosolyra cserélte, Istenhez közelebb hozott, mert a hitem erősödött és bevarrta azt a sebet, amiről azt hittem, hogy sosem fogja. Elengedtem - amennyire lehetett.

2011 nyarán jött a következő veszteség, aminél egyszerre éreztem megint erős megrendülést és azt, hogy ki fogom bírni, mivel nincs is más választásom és mert már estem át veszteségen, így van tapasztalat, amibe kapaszkodni tudok. Itt kezdett nekem dolgozni az idő megint. Reményt adott az a tapasztalat és tudat, hogy egyszer már segített az idő és tovább lehet lépni, így nem volt kilátástalan a jövő, mint a Szabina távozásakor. Az Anyu elvesztése is mélyre küldött, de már nem kíséreltem meg kárt tenni magamban és a pszichiátrián sem voltam vendég. Persze ettől még egyáltalán nem volt könnyebb. Lélekben itt van, de fizikailag nincs és ez kínzó tud lenni néha, de nekünk folytatódik az élet és csinálni kell tovább. Minden megváltozott, de hiszem, hogy Neki már jó ott, ahol most van, Isten kezében biztonságban van! Majd ha befejeztem itt a dolgomat, akkor találkozunk és ez erőt ad!

2014-ben ment el a Gergő. Sokkolt az is, de már máshogy' éltem meg. Befordultam egy kis időre és megint minden belém szorult, de mégis higgadtabban és racionálisabban tudtam kezelni a helyzetet. Hasonlóan, mint a Mama távozását és tudomásul vettem, hogy ha fejreállok sem hozhatom vissza, úgyhogy az egyetlen út előre visz. Sokáig fosul éreztem magam, hogy a legutóbbi beszélgetéskor összevesztünk és úgy ment el, de hiszem, hogy azóta már megbékélt, mint ahogy a valóságban is tette, ha néha összeugrottunk. Én is megbékéltem. Eleinte nem tudtam mit gondoljak-érezzek, mert haragudtam, hogy lepattintgatott, miközben jó voltam ha kellett valami, meg hogy elhallgatta a drogot, de már elrendeztem magamban ezt. Hiányzik, mert 16 év az 16 év. Nála már hamarabb felfogtam, hogy örökérvényű a jelenlegi helyzet és nem törtem össze azóta sem, mintha megedződtem volna belül a korábbi veszteségek miatt, meg hiszem, hogy van folytatás. Persze ettől függetlenül nyomaszt, ami történt, de már higgadtan sikerült és sikerül kezelni.

Az állataimmal szintén így vagyok. Mindegyiküket szerettem és bántott a menetelük, de igazán a Szutyok és a Margó miatt törtem össze, valószínűleg mert ők voltak a legtovább részei a mindennapjaimnak és volt idő egy mégerősebb kötődés kialakulásához, aminek a megszünte nagyobbat ütött. Az esetükben néhány nap letargia után már erőt tudok magamon venni és folytatni az életemet, ami nem egyenlő a felejtéssel, csupán erőt adnak a korábbi példák, hogy azok után is mindig volt holnap, hisz' nincs más opció, élni kell tovább, megőrizve az emléküket és a hitem is segített mindig.

A mai napon a fent taglalt okok miatt nem szomorúság van bennem, hanem remény és várakozás a viszontlátásra, ez pedig viselhetőbbé teszi. Nem járok temetőbe, mert a hitem szerint Ők nem ott vannak, de gyertyát gyújtok a tiszteletükre minden évnek ezen a napján. Várom, hogy az idő tovább folytassa a munkáját.

A bejegyzést írta: Arnold91

Hozzászólások

Ehhez a bejegyzéshez senki nem írt hozzászólást.

Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: