újabb események régebbi események további események
12:08
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
20:34
Tündér új bejegyzést írt a naplójába
11:27
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
02:35
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
12:55
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
02:52
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
18:15
Horoszkóp új bejegyzést írt a naplójába
12:59
Horoszkóp módosította a naplóbejegyzését
05:11
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
12:17
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába

Az utolsó napok - ahogy megéltem

2021. november 18.

Vissza a naplóhoz

2014. július 22.-i jegyzet:

A pszichodoki tanácsára leírom részletesen, hogy mire emlékszem. Szerinte ezáltal elindulhat a gyászmunka, ami eddig késett. Szokásom hasonlatokkal beszélni, úgy jobban ki tudom magam fejezni, szóval ha megint hasonlítani akarom valamihez: van egy mély seb, ami vérzik. Én mostanáig 'nyomókötést' tartottam rajta, így el lehetett viselni, de most ezt levette a doki és belepiszkált. Ezzel a terápiával akarja elérni, hogy a nyílt részeken seb legyen, aztán azoknak a helyén majd nyilván ott lesznek a hegek, mivel az idő nem plasztikai sebész, de legalább beforrnak.

2011. június 11.-én az Anyu rosszul lett, sokadszorra. A szíve rakoncátlankodott megint, mégis hajtotta, hogy nem szeretne kórházba menni, de nem hagytam, hogy itthon maradjon. A húgom összepakolt Neki a kórházba, én addig figyeltem rá. Mire a mentők kiértek már nagyon rosszul volt, úgyhogy nekünk kellett elmondani, hogy mikre panaszkodott. Durva volt látni, ahogy sürgölődnek körülötte. Vele mentem a kórházba, a tesóm itthon maradt. Nem maradhattam ott, mert azonnal elvitték az intenzív osztályra, szóval hazajöttem, de még apu nem volt itthon. Szóltunk neki és elindult haza, de már nem mehetett be az Anyuhoz, másnap mentünk együtt. Az orvosa azzal fogadott minket, hogy éjjel leállt a szíve és ugyan visszahozták, de nincs jó állapotban. Kicsit láthattuk. A monitor, ami a szívverését követte, néha össze-vissza csipogott és ettől a frász jött ránk. Nem maradhattunk sokáig, úgyhogy hazajöttünk. Iszonyatosan rossz volt a bizonytalanság! Alig aludtam aznap éjjel is. Másnap apu beszélt az orvosával, addig minket kiküldtek a folyosóra. Az a kb. negyedóra bőven elég volt, hogy kihulljon a hajunk az idegességtől. Éreztem, hogy nagy baj van, hiszen ha az orvos kiküldött minket, akkor nyilván jó oka volt rá. Azt mondogatta az apu, hogy meggyógyul, mert erős és haza fog jönni. Másnap egy kicsit jobban volt, ezért bizakodni kezdtünk, de sajnos csak vihar előtti csend volt, mert mire délután is mentünk hozzá, megint nem volt jól. Alig tudott beszélni a gyengeségtől, de próbálkozott. Mondtuk neki, hogy siessen haza, próbáltuk elterelni a rosszról. Apu akkor újította fel a szobájukat, Anyut már az áttapétázott, új bútorokkal berendezett szoba várta volna. Meséltük neki, hogy milyen és mosolygott. Mondtuk neki, hogy siessen haza megnézni. A húgom kezét is megfogta és mondta neki, hogy ne féljen, amire elsírta magát a tesóm, úgyhogy kivitte az apu. Addig nekem megint mondani akart valamit, de túl gyenge volt, szörtyögött, borzalmas volt! Eddig ilyet csak filmekben láttam/hallottam. A mai napig kísért az a hang. Mondogatta, hogy megfullad. Megigazítottam azt a lélegeztetőt az orrában és próbáltam megnyugtatni, hogy nem lesz baj, mondtam neki, hogy pihenjen, szólok az orvosnak. Könnyes lett a szeme és itt már nagyon nehéz volt magam visszafogni. Jókor jött be az apu, mert már alig volt önfegyelmem. Kimentem a folyosóra a tesómhoz, aki még ott is sírt, de akkor már kicsit én is. Mondtam neki, hogy vegyünk erőt magunkon és bementünk elköszönni. Megpusziltuk az Anyut és mondtuk neki, hogy siessen haza. Ez volt az utolsó 'beszélgetésünk'. Lehetne mentségként felhozni, hogy ilyenkor mindenki próbál a legkisebb fűszálba is belekapaszkodni, valami kis kitérőt keres, hogy hátha mégsem lesz igaza az orvosnak, de arra nincs mentség, hogy nem köszöntem el rendesen. Egész hazaúton görcsben volt a gyomrom, mert ugyan abban bíztam, hogy minden rendben lesz, de féltem is. Sok mindent tennék másként, persze ezzel utólag mindenki így van, gondolom. Itthon mondta el az apu, hogy mit mondott neki az orvos, mikor minket kiküldött; az Anyu már haldoklik. Mintha fejbecsaptak volna. Nem tudtam felfogni, hogy ilyen rövid idő alatt ennyit romlott az állapota, hiszen napokkal előtte még jobban volt! Nem akartam elhinni és azt mondogattam, hogy haza fog jönni. Nem is tudtam más lehetőséget elképzelni, mert oké, születünk-meghalunk, de elképzelhetetlennek tűnik, hogy az ember anyja egyszercsak nincs többé. Akinek még él az édesanyja, biztosan ugyanezt érzi. A jobblába már csúnya volt az érszűkülettől, fekélyes volt, amit kezelgettünk itthon, de nem nagyon javult, le kellett volna amputálni, viszont nem lehetett belekezdeni a gyenge szíve miatt. Az is durva volt, amikor ezt közölte az apu. Azon agyaltam, hogy hogy' fogja viselni mind lelkileg, mind testileg a lába elvesztését, mert akkor még nem tudtam, hogy már nem fogják elvégezni a műtétet. Visszatérve az előbbiekhez:

Semmit nem aludtam aznap este (sem), persze nem csak én. Iszonyatosan nyugtalan voltam, a tehetetlenség és a bizonytalanság a legrosszabb érzések között van. Hiába akartam hinni, hogy minden rendben lesz, kínzott a gondolat, hogy mi lesz, ha elmegy? Rettegtem, hogy másnap vajon vár-e még minket? Mind a 3 napon ettől rettegtem. Éjjel átjött a húgom, hogy nem tud aludni és megkérdezte, hogy félek-e. Nem akartam hazudni neki és biztos látta is rajtam, szóval mondtam neki, hogy igen. Másnap reggel (június 14.-én) jött a telefon. Sosem felejtem el az arckifejezését az apámnak. Bementünk a kórházba és ott már kiborult, azelőtt még sírni sem láttam, most meg zokogott. Húgom szintén. Én nem, mert ahogy leesett, hogy mi történt megbénultam érzelmileg. Mikor odaadták a személyes tárgyait, az fokozta a kínt. Gépiesen öleltem az apámékat, bár tudtam, hogy nem fognak megnyugodni. Nem emlékszem, hogy hogyan kerültünk haza, mintha csak rutinból tettük volna meg az utat. Mindenki ment a szobájába, valahogy emésztgetni a történteket. Megbénultan feküdtem és éreztem egy hatalmas űrt, olyan volt, mintha egy másik világba csöppentem volna, ahol minden hideg és rideg. Aztán feltápászkodtam ülésbe, úgy éreztem, hogy a kín több mázsás súllyal telepszik rám. Egyszerre zsongott és volt üres az agyam, majd eszembe jutott az arca, amire az őrület felkúszott a gyomromból, aztán fék kiold... Kínomban markoltam a takarómat, közben egyre csak azt kérdezgettem: MIÉRT?!?!?! Azt akartam, hogy valaki ébresszen fel. Még mindig vannak olyan pillanataim, amikor azt gondolom, hogy meg sem történt, biztosan csak alszom és álmodom az egészet. Bár, egyreinkább úgy vagyok vele, hogy nem létezik, hogy annyi ideje alszom, hacsak nem balesetem volt és kómában vagyok, azalatt álmodva ezt. Néha tényleg ebben reménykedem. Nem akartam elhinni, hogy megtörtént, ami ellen annyira tiltakoztunk. Máig sem telik el nap úgy, hogy ne gondolnék Rá. Elképzeltem, hogy milyen lenne, ha utoljára megölelhetném és ez a gondolat megint agyonvágott. Lélekben itt van, de fizikailag nincs és ez kínzó! Magamra zártam a szobaajtót. Az emlékek ismét bombázni kezdték az elmémet, már amennyi maradt belőle, mert meg voltam zavarodva, aztán megint elvesztettem az akkorra már józannak egyáltalán nem mondható eszemet. Ömlött a könnyem, azóta sem tudom honnan jött annyi. Nem kaptam levegőt sem, mintha belémszorult volna többször másodpercekre és úgy éreztem, hogy nem bírom szuflával a 'robbanást'. Végül győzött a nyugigyógyszer, meg a kimerültség, kidőltem. Felébredve azt hittem, hogy csak álmodtam mindent, de a rettenetesen fájó fejem, a hasamban lévő izomláz, meg a lelkivilágomat szaggató kín ráébresztett, hogy minden valós. Már nem bőgtem, tök üres lettem. Ezt a részt nem pótolhatja senki/semmi, ez az űr mindig itt lesz, ez a seb mindig fájni fog. Nem tudok mindig erős lenni, pedig azt hittem, hogy egy életre kibőgtem magam abban a pár órában, de nagyon igyekszem. Megfogadtam, hogy nem hagyom magam összeomolni és a testvéremet sem, szóval megyünk tovább, előre.

A bejegyzést írta: Arnold91

Hozzászólások

Ehhez a bejegyzéshez senki nem írt hozzászólást.

Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: