Azt hiszem mégsem kerítek!...
2018. július 13.
A bejáratnál egy pillanatra megtorpantam. Na jó, volt az több is, mert nem tudtam hirtelen eldönteni, most gyáva vagyok, vagy inamba szállt a bátorság..., mert rövid időn belül most másodszor lettem libabőrös nem egy magával ragadó élmény hatására.
Nem csoda, hiszen túlerőben voltak azok ott lejjebb vagy egy tucat, igaz csak a kerítés mögött, de annál hangosabban ugattak, közülük is az egyik, a legnagyobb. Mostanában nehezen viselem a meglepetéseket.
De ez itt, ahol szerintem semmi keresnivalója nem lehetne egyedül van, nagyon is nyugtalan lett, amikor meglátott. Hát még én?! (Meg sem kottyantam volna neki reggelire, de kettőnk közül ő lehetett a gyávább.) Messziről is jól érzékeltem ezt, holott a nagysága, a kinézete, nem túl bizalomgerjesztő külseje, de még a színe, ami fekete volt, akár az ördög, nem ezt sugallta. Közelebb azért sem merészkedtem volna. Lecövekeltem.
No, most mi legyen? Mész, vagy maradsz, próbáltam volna humorra venni, de jobbnak láttam egy határozott "Nem mész innen!" felkiáltással a tudomására hozni, hogy itt én vagyok az úr! Láttam rajta a tanácstalanságot. Szerencsémre azt nem tudta, hogy én mennyire az voltam. Persze, mert sejtettem, hogy arra nem fog tudni kimenni, ahol befoltoztam a kerítést, ekkora testtel bármennyire is reménykedik, túl jóra sikerült. Legfeljebb egy nyuszi méretű talán, ha elfér alatta. De azt is gondoltam eddigre, hogy nem is ott jöhetett be... vagyis akkor nemrég előttünk érkezhetett ugyanazon az úton?
A lányom ennek nem volt szemtanúja, mert útba ejtette a szomszéd kertjét, közelebbről megnézve, megérett-e már a barackja, ami messziről olyan jól mutatott.. Most nem is bántam, hogy lemaradt kissé...
Igen ám, de most mi legyen? Tegyek-e pár lépést, mert még mindig lecövekelve álltam, az a szerencsétlen meg kereste a kiutat, merre húzza el a csíkot. Mindketten percekre a sarokba szorultunk.
Szerencsére én nem mozdultam, így nem felém vette az irányt, hanem tőlem távol az egyetlen szabad úton eliszkolt. Belém is visszatért végre az élet és még utána kiáltottam, nyomatékosítva, ide ugyan vissza ne térj! "Nem mész haza?!" Aggódhattam volna, nehogy a lányom szembe találja magát vele kicsivel lejjebb.., ha ő, kezében két piros almával mögöttem meg nem jelenik, mit sem sejtve az iménti incidensről.
A bejegyzést írta: zsoltne.eva
Hozzászólások
Ehhez a bejegyzéshez senki nem írt hozzászólást.