Báj, báj, Bébi!

2021. október 29.

Vissza a naplóhoz

Könnyedén akartam venni az egészet, mégsem sikerült. Fájt a lelkem valahányszor megbántottak. Én nem ezt akartam! Nem így! Elég lett volna talán egy figyelmeztetés, hogy lejjebb az agarakkal, itt kérem vékonyak a falak, viselkedjünk már, mégoly nehéz is az élet... Nehéz az másnak is. Itt vagyok pl. én. De rajtuk valahogy nem fogott a szép szó... Még jól emlékszem arra, amikor azt mondta az "öreg"... "Szeretünk itt a Mamával, és innen már nem megyünk másik helyre!" Csakhogy a túlméretezett családjával sehogy sem sikerült dűlőre jutnia. Igyekezett egyben tartani és ezzel a legrosszabbat tette. Valahogy nem tágítottak, hiába volt a szép szó, a kérés, a jól felfogott érdeke mindegyiknek. Sokan voltak, többen, mint kellett volna, szabadott volna...

Pedig milyen jó volt a kezdet, nagy a vidámság, talán még szeretet is honolt itt-ott, bennem is az irányukban. Hogy viszont is... azt sosem éreztették, csak kihasználtak. Mára ezt érzem. Olyan jó szomszédi viszony alakult ki kezdetben, akkor még nem tudtam, hogy ez csak látszat, külcsín, megtévesztő. Ennyire azért nem vagyok rossz emberismerő?! Vagy mégis?

A nagy emberszeretetem áldozatává lettem idővel és ez elől képtelen voltam kitérni... Kip-kopp! "Megint jönnek, kopogtatnak, szinte reng belé az ablak!"

Mi lesz a kis barátnőmmel, felnő anélkül, hogy lássam a cseperedését, mint négy éven át, immáron ovis a kis drága. Elképesztő ez az igazságtalanság! Megszeretni valakit és ennek egyik napról a másikra vége lesz. Most már tudom, de fel nem foghatom. Nem miatta és miattam, hanem azok az áldatlan állapotok, a körülmények, amiket teremtettek maguk körül, beleértve apát és anyát, fiút és lányt, egy kalap mind, és mindezt a lehetetlen élethelyzetük okán és mert képtelenek voltak figyelembe venni, hogy rajtuk kívül nagyon sokan vagyunk, az alkalmazkodó képesség evidens egy társasházban, főleg akkor, ha nem tudtak csínján bánni a feles energiájukkal, a nagy hangjukkal, a fékezhetetlen dührohamaikkal... Elfajultak a dolgok. Nekik segítség kellett volna, ami persze nem volt, ugyan ki mert volna belenyúlni egy ilyen darázsfészekbe? Én megpróbáltam.

Jól emlékszem azokra a napokra, amikor alig tudtam magam türtőztetni. Ezt nem szabad hagyni, tenni kell valamit, de mit? Segítséget hívni, de kit? Az nem lehet, hogy nem hallják a sikolyt, az üvöltést, a dübörgést, az ordítást. Most éppen melyik? Én tudom, hiszen vékonyak a falak. Mi lesz ezekkel az emberekkel, ha a tolerancia hét év után már nincs többé, kifújt, vége!?...

Fáj a lelkem. Mindennek vége. Ez a nap senkinek sem hiányzott. Miért is nem tudták magukat még időben leállítani?! Késő bánat!

A színes álmok elillantak, a festett falak fehérre váltottak, szürke az, de mégis tiszta, csak úgy konganak az elejtett szavak. Üresség. Csendben teszik a dolgukat, fáradhatatlanok. Még egy utolsó simítás a falakon, jó lesz az?!... De nem, még most is érzem lehetett volna ezt másként, de azt hiszem ezt csak egyedül én gondolom így. Mert hozzám igen közel kerültek, bármennyi fájdalmat is okoztak, szinte valamennyien külön-külön és együtt az egész család. Ma okt. 29-e, 9 óra... Menniük kell, a szélrózsa minden irányába.

A bejegyzést írta: zsoltne.eva