Bent vagyok a kórházban

2022. november 10.

Vissza a naplóhoz

2021. december 6.-i jegyzetem:

Semmi komoly, csak az ötnapos értágító infúziókúra kezdődött meg, pénteken megyek haza. A mai adag már lecsöpögött.

15.-én lesz a Gábor temetése. Én nem lehetek ott a hideg miatt sem, meg a stressz miatt sem, de otthon majd gyújtok egy gyertyát. 30.-án automatikusan védekező üzemmódba kapcsolt az agyam és úgy tűnik, benneragadtam. 1.-én is egész nap a tagadás állapotában voltam, ugyanúgy csináltam a megszokott tevékenységeimet és aznap többször is eszembejutott dolgokról, hogy röhögne rajtuk, de gondoltam majd elmesélem/megmutatom, ha jön Karácsonyra és hiába esett le olyankor, hogy ez mind megvalósítatlan marad, mégsem esett le igazán. A Mogyi is eszembejuttatta, mert az ő macskája volt. Azért adta nekem, hogy ne kelljen visszavinnie magával abba a szar közegbe, ahol bántották, rólam meg tudta, hogy nagyon csípem a macskákat (is) és tudta, hogy jó helyen lesz. Maradtak nálunk ruhái is. Nálunk felejtette az egyik gitárpengetőjét is. Megmaradtak belőle kézzelfogható emlékek, viszont itt a lényeg; már csak azok maradtak. Ha kérdeztem a fatert, vagy hívott minket a Gábor, mindig "majd lejöhet" volt a válasz. Elkéstünk! -.- Oké, nem tudhatta, hogy ez lesz, ezért inkább a helyzet dühít, de már nem változtat azon, hogy többet nem tud jönni. Mindez a felismerés oldott egy keveset azon a blokkon, ami féléve, a fogadott Tesóm elmenetele óta megbénít érzelmileg. Úgy tűnik egy ugyanolyan kaliberű hatás kellett, hogy legalább minimálisan elmozdítson abból az állapotból. Annyiban oldódtam csak, hogy 1.-én este random elkezdtem sírni, mégha könnyezésnél többre nem is futotta és jó, ha negyedórát tartott, szóval nem az a tipikus keserűséggel teli és intenzív, de megkönnyebbülést hozó kifakadás volt, ami jellemezni szokta az embert ilyenkor. (Nem mintha vágytam volna rá.) Szomorúságot éreztem csak és mint mondtam, kb. 10-15 perc után ahogy jött, úgy ment, magától. Azóta sem ismétlődött és még mindig nem fáj jobban, még mindig beszédes vagyok, még mindig nem hiszem el, még mindig teszem a megszokott dolgaimat. Nem mintha vágynám a zombi-üzemmódot és a kesergést, csak furcsa, hogy ilyen 'nyugodt' vagyok. Nyilván Ő sem akarná, hogy keseregjek, szóval talán örül, hogy egyben vagyok. Magam sem tudom mi egészséges, akkor sem, ha 'tapasztalt' vagyok, mert egyik esetben sem egyformán viselkedtem. Nem tudom, hogy normálisan működöm-e még? Annyi azért nyugtat, hogy ahogy én az ő részéről, úgy Ő is nyilván érezte, hogy érdekelt a hogyléte, meg hogy szerettem, szóval ha lát, akkor tudja, hogy nem vagyok közömbös.

Úgy volt, hogy idén már nem megyek Pestre, de jeleztek, hogy 20.-án mennem kell interjúra, ami az egyhónapos pszichoterápiát előzi meg. 19.-én utazunk, mert másnap 9-re kell mennem, viszont a busz csak 11-re érne be a Népligetbe. Az interjú után várólistára tesznek és majd szólnak, ha befeküdhetek. Fater amúgy is ment volna Pestre a Gabi miatt a hónapban, mert viszi az ajándékait. Ha már fent leszek, bemegyek az orvoshoz és odaadom neki, meg az asszisztensnek az ajándékot. Minden évben kapnak, ez a minimum azért, hogy évek óta mentik a bőrömet. Talán nyugis lesz a légkör, mert Karácsony környékén mindig visszavesz a Gabi is, fater is, tudnak normálisan, vagy legalábbis nagyon minimális összemordulással kommunikálni. Kár, hogy csak ilyenkor képesek letenni a fegyvert, de nézzük a jó oldalát; legalább erre az időre leteszik.

A bejegyzést írta: Arnold91