Borderline szindróma - ahogyan rám hat

2022. augusztus 28.

Vissza a naplóhoz

2020. július 25.-i jegyzet:

(Másnéven érzelmileg labilis személyiségzavar.)
Mivel ismét felütötte a fejét kicsit jobban és erről még úgysem írtam eddig, csak érintőlegesen, így most megteszem. Csapongva, mert szét vagyok csúszva, meg nagyon összetett is a cucc és nehéz egy rendezett egészbe foglalni, így csak egy kicsi szeletét tudom érzékeltetni. Már beégettem magam jópárszor itt, szóval ha erről az oldalamról is rizsázom egyet, nemsokat fog rontani a helyzeten, meg most megint -10 az önbecsülésem és minden mindegy kb. (Máskor a gátlásaim megállítanának.) Elsősorban magamnak firkálok most is (a szokásos dokumentáció), de ez megint egy olyan téma, ami hasznára lehet másoknak is, mert esetleg érintettek, vagy a környezetükben valaki. Lehetetlen minden részletre kitérni, mert jövőre is írnék, de amit elő tudok kotorni az agyamnak nevezett katyvaszból, azt leírom - full őszintén, magamat is meglepve ezzel, mert maga vagyok a gátlások szobra, de ha segíteni akarok, valamint megértetni a kívülállókkal, hogy milyen is ezzel az állapottal élni, akkor be kell vallanom a gázos részleteket is. A személyiségzavar nem egy zavarodott elmét takar, csupán az ember reakciói egyes történésekre kiszámíthatatlanok. Nem megszüntethető, de kezelhető és stagnálást is el lehet érni, persze kezelés nélkül itt is visszaesés van (íme az élő példa :-D), akárcsak a testi kórságok esetében. Kezeléssel normálisan lehet élni.
Nemcsak a depresszióval, a szorongással és a szociális fóbiával gyűlik meg a bajom, hanem ezzel a finomsággal is és egy ideje újra aktivizálta magát, illetve ez pontatlan kifejezés, mivel nonstop érzem, de általában élhetőek a mindennapjaim, viszont x időnként 'bekattanok'.
Nemsokban tér el a bipoláris depressziótól (gondolom ezért is diagnosztizáltak félre anno), ha jól tudom leginkább az különbözteti meg őket, hogy a bipoláris zavar kedélybetegség, míg a borderline egy személyiségzavar, valamint az előbbinél hosszabb periódusokban (hetekig-hónapokig tartva) és emiatt kiszámíthatóbban jelentkezik a depresszió és a pörgés egymást váltva, míg borderline esetében totál kiszámíthatatlanok a váltások, akár percek/órák/napok alatt is változik a hangulat, meg egy csomó minden. A fater sokszor be is szólogat, nem tolerálja a dolgaimat, de ez tőle meg sem lep. Nem is hagyom, hogy belelásson a dolgok sűrűjébe, egyrészt szégyellem azt az állapotot, amibe kerülök, másrészt nem fogok támadási felületet biztosítani neki. Elég annyi is, amennyit a mindennapokban érzékel ebből az egészből. A külvilág nemsokat lát ebből az állapotomból sem, mert arra vigyázok, de sok energiámba kerül ez is. Maximum azt veszik észre, hogy kiszámíthatatlan a hangulatom, erősen szorongok, időnként hevesek és kiszámíthatatlanok a reakcióim, csapongok, gyakran félrevonulok, stb.-stb., de azt az oldalamat megtartom magamnak és a szobám magányának, amelyik felett át tudja venni a kontrollt ez az állapot és kifordít önmagamból. Általában tudom kezelni a hangulatingadozást (a 'jaj, de fasza az élet'-en át a 'most oké vagyok'-tól a 'legjobb volna kinyiffanni'-ig terjed a skála), de időnként a semmiből letámad a mély sötétség és leránt, tehetetlen vagyok ellene. Egy fokig el bírom rejteni a külvilág elől, de egy pontot átlépve már meglátszik, hogy valami gáz van, persze a szétesést sosem engedem tudni/látni a külvilágnak. Csinál olyat ez a cucc, hogy jó a kedvem, aztán gondol egyet és gyászos hangulatban találom magam, vagy épp' fordítva. Sokszor napokig, naponta többször kap el a röhögés. Ha szar kedvem van, akkor meg a bőghetnék környékez ugyanígy, de azt elfojtom - ameddig tudom. Más téren is ingatag a helyzet, pl. pillanatok alatt fel tudnak húzni dolgok/emberek (akár olyasmi is, amire 5 perc múlva már azt mondom, hogy baromság volt olyan hülyeségen befeszülni), viszont pillanatok alatt le is tudok higgadni - de nem mindig. Tudok baromi lelkes lenni akár jelentéktelennek tűnő dolgokat illetően is és tudok totál érdektelen lenni olyasmivel szemben is, ami mást foglalkoztat/felvillanyoz. Tudok egyszerre nagyon ragaszkodni és ellökni. Egyszerre van szükségem monotonitásra és változatosságra. Egyszerre tudok szeretni is és utálni is. Egyszerre tudok pörögni és belül szétesni is. Csomó ambivalens dolog van ebben az állapotban. Egyik pillanatban ezt, következőben meg már azt szeretném. Az időnkénti ok nélküli (esetenként heves) röhögést/sírást már mondanom sem kell, a legjobb amikor egyik átvált a másikba, vagy egyszerre jönnek rám, hogy mégkattantabbnak hassak. Van, amikor bármire kapható vagyok és barátságos, aztán átkattan az agyam és mufurc leszek, sőt, megkaptam már, hogy kifejezetten csípős és mogorva is tudok lenni, meg flegma. Utólag én is észreveszem, hogy kifordultam magamból, de közben nem, csak óriási feszültség akar szétfeszíteni és idegesít minden, kb. még a fűszálak lengedezése is, vagy egy zsák krumpli is több empátiával rendelkezik, mint jelen pillanatban én.
A kapcsolatápolással is meggyűlik a bajom, tartósan nem megy. Jellemző, hogy nyitott vagyok a világra, az emberekre és 'becserkészem' őket. Barátokat, beszélgetőpartnereket szerzek és mivel a beszélőkém is jól működik olyankor, könnyen megy és egy darabig fenn is tudom tartani azokat a kapcsolatokat. Most is tudok befogadni, de már ritkábban 'cserkészek'. Anno flörtökbe is belevitt a pörgés. Itt is megvan a másik véglet, amikor kerüljön el mindenki, bár ez sem mindig ilyen egyszerű, mert van hogy egyszerre akarom a magányt is, meg azt is, hogy legyen némi kapcsolatom a külvilággal. Gyakran félrevonulok, kerülöm az embereket és állítólag van egy erős „ne szóljatok hozzám, itt sem vagyok” kisugárzásom, ha rossz passzban vagyok. Időnként úgy érzem, hogy az egész világ a haverom, valami csoda folytán kedvelnek az emberek, nem vagyok egyedül, már én is majdnem barátkozni kezdek magammal, aztán ez is átvált abba, hogy ha megmurdelnék sem tűnne fel senkinek, meg amúgy sem kedvel senki és nem is lep meg, mivel én is utálom magam. Ugyanígy van olyan is, amikor aktívan részt veszek az életben, hallatom a hangomat, elhiszem, hogy nem vagyok kevesebb és rosszabb másoknál, időnként már túl sok is vagyok, míg máskor leszegett fejjel, lesütött szemmel, csendben igyekszem minél észrevétlenebb lenni és hetekig-hónapokig kerülöm az embereket.
Szívás ez az örökös ide-oda billegés.
Szélsőségekből, ellentétekből és hirtelen váltásokból áll a világom, ami nagyon megterhelő hosszútávon, főleg olyan emberként, akinek az állandóság nagyon fontos (lenne). Persze nem csak nekem gáz, amilyen vagyok, hanem a környezetemnek is (leginkább a fateromnak, mert ő él velem), mivel sosem lehet tudni, hogy 2 perc múlva milyen lesz a hangulatom, vagy hogyan reagálok dolgokra. Azonos történésekre is képes vagyok különbözőképpen reagálni, szóval ja... Agyvérzésig fel tudom kapni a vizet olyasmiken, amikkel mások nem foglalkoznak, vagy amire máskor én is legyintek. Időnként pont azzal vagyok hideg, aki fontos és fogalmam sincs, hogy ez miért van. Kiürülök és semmit sem érzek, míg máskor - állítólag - szinte megfojtom azt, aki a legközelebb áll hozzám. Ez a fogadott Tesóm 7 éve, de ő még nem mondta, hogy sok vagyok. A gondolkodásom sem mindig racionális és logikus, az is tud végletes és fekete-fehér lenni. Fater ettől is be szokott zsongani.
Tisztában vagyok azzal, hogy bonyolult és időnként nehéz eset vagyok, de igyekszem beilleszkedni, meg kontrollálni, amit tudok.
Olyan, mintha én magam sem tudnám irányítani magam, bizonytalan minden. Egyik nap ilyen vagyok, másik nap olyan, a hozzáállásom is így változik dolgokhoz és lehet, hogy tegnap meg akartam halni, de ma már fasza az élet, meg (akár nagyratörő) céljaim vannak. Ez a kontrollvesztettség akkor látszik a legjobban, amikor a markába fog ez a szar és elszabadul a pokol. Sokszor pont azért kontrollálom magam erősen dolgokban, mert tudom, hogy ha elengedem a gyeplőt, akkor annyi, nincs fék. Vannak időszakok, amikor alig tudok a jelenben itt lenni, úgy érzem magam, mint aki az elméjébe be van zárva. Nem bírok koncentrálni, gondolkodni, a mozgásom is lassult. Megbénulok értelmileg és érzelmileg is.
Van, hogy elvész minden motivációm és nincs kedvem semmit csinálni, felkelni sem. Időnként egész nap fekszem, meg alszom, mert addig sem tudok magamról és a sok szarról.
Vagy sehogyan, vagy a maximumon tolok sokmindent - szintén akaratlanul. A tevékenységeket, a dühöt, az örömöt, a szomorúságot, stb.-t, de ez a végletes működés is leszívja a szuflámat. Sokszor előbb beszélek, mint gondolkodom és előbb is cselekszem, meg van amikor a realitásérzékem is szabadságra megy, aztán pattannak ki sorra a fejemből a merész gondolatok, tervek, amiknek a megvalósulását akkor el is hiszem és logikusnak látom, aztán csak utólag tűnik fel, hogy mennyire nem a földön jártam, vagy milyen veszélyes dolgot csináltam. Van, hogy nincs önkontroll, míg máskor túl erős, tele is vagyok gátlásokkal rendesen, amik nagyon meg is nehezítik a mindennapjaimat, mert szorongok csomó mindentől. Máskor olyan laza vagyok, hogy majd' szétesem és olyankor olyasmiket is megosztok, amiket utólag rohadtul szégyellek (valós, vagy vélt cikisége miatt). Mindent magamba fojtok, de időnként képtelen vagyok rá és ami a szívemen, az a számon. Nem tudom, hogy ki vagyok és sokszor ez is nagyon erős diszkomfortérzettel, meg feszültséggel jár.
Sokszor totál kiürülök, míg máskor annyi minden önti el az agyamat/pszichémet, hogy nem tudok lépést tartani a rengeteg gondolattal/érzelemmel és szinte szétfeszülök tőlük. Ilyenkor valamiért nagyon durván váltogat a hangulatom a mélység és magasság közt. Egy kicseszett libikóka az életem.
Évekkel ezelőtt jellemző volt mélypontok idején a gyógyszerezés, a falcolás és egyéb önbántalmazás is, de a fogadott Tesómnak hála ezeket sikerül megállnom. Az öngyilkossággal foglalkozó gondolatok máig itt vannak, viszont nem fogadok szót nekik. Egyszer megtettem, lépéseket is tettem az ügyben, de a sors máshogy akarta és azóta nem kíséreltem meg.
Időnként érzelmi kitörések is boldogítanak, ez hol nevetést, hol sírást, hol szeretetet, hol dühöt jelent és nem mindig találom az okukat, kontroll meg nuku, fullgázon jönnek ki.

Dióhéjban ezek jellemzőek rám és a mindennapjaimra, ezért mondtam, hogy valamilyen szinten folyamatosan érzékelem az állapotot, de időnként valami 'rohamok' kapnak el a semmiből, teljesen kiborulok. (Itt jön az, ami égő, de talán ez fogja leginkább átadni, hogy milyen is ez a cucc, amikor leuralja az embert.)

Általában erős nyugtalanság és szorongás kap el előtte, meg beborít valami elviselhetetlen mértékű súly. Baromira rossz kedvem lesz hirtelen és itt nem működik az önkontroll, mint máskor, hanem kirobbanó formában érzi magát a kín. Tényleg kb. kiszakad belőlem, nem tudom sem leállítani, sem kontrollálni azt a sok és heves érzelmet, amik átvették az irányítást. Olyankor félig itt sem vagyok, csak rohadt erős lelki fájdalmat érzek, azzal párhuzamosan azt, hogy ott és akkor be fogok kattanni attól is, meg a rengeteg szar gondolattól izzó agyamtól is. Gyakorlatilag ok nélkül, a semmiből tud rámtörni az elviselhetetlen lelki kín és annyira erősen törnek felszínre különböző érzelmek, hogy nem tudok sem lehiggadni, sem racionálisan gondolkodni. Kontroll nélkül tud elkapni a bőgés, az a fajta, ami levegőhöz jutni sem hagyja az embert, lezsibbadnak a karjaim, hányingerem lesz, kínomban előre-hátra hintázva ülök, mint egy kattant, stb. aztán amint kicsit csitul a vehemencia és végre visszanyerem az irányítást, igyekszem lehiggadni. Van, hogy addig pár ilyen körben részem van, mert megismétlődik még vagy 2-3× ez a robbanás, de aztán rövidebb/hosszabb idő múlva lehiggadok és totál kiürülve lesek ki a fejemből.
Nem tudom miért és honnan jönnek elő ezek hirtelen. Van, amikor nem egyik pillanatról a másikra csap földhöz. Először még csak a szokásosnál is antiszociálisabbá válok, ezzel párhuzamosan érdektelen leszek egy csomó minden iránt, a kedvelt dolgaim iránt is, meg elkezdek kiüresedni, de közben mégis úgy érzem, hogy túl sok szar van bennem és belekattanok a nyomásba. Elkezdek beszűkülni, nem bírok koncentrálni, gondolkodni, kommunikálni (még a fogadott Tesómmal sem) és rohadtul idegesít ez, de nem én irányítok. Ilyenkor valami tompa, világtól félig eltávolodott vegetációban érzem magam egy darabig (napokig, vagy tovább), aztán beszűrődik a lelkivilágomat daráló sokminden és ilyenkor annyira telítődve érzem magam, hogy jelentéktelen szarságokat is mázsás súlynak érzek és ordítani tudnék, hogy egy szót se többet, mert megőrülök már mindentől. Apám a mestere a súlyok rámaggatásának és ilyenkor pláne nem hiányzik a többlet teher. X ideig vegetálok, aztán egyszercsak átkattan valami és a fentebb említett módon, gejzírként tör fel minden, ami feszített.

Nagyon leegyszerűsítve a fentiek szerint élem meg a borderline-t. Nem vészes, de tud durva lenni, ezek a 'rohamok' szarok.
Mostanában megint boldogít a holmi, egyelőre még nem kapott el az a kontrollálhatatlan téboly, de a küszöbén vagyok. A depresszió is dolgozik, szóval idő kérdése.

A bejegyzést írta: Arnold91