Csend
2020. június 1.
Nem jött hír felőled. Napokig. Váratlanul te írtál, vajon hogy vagyok.
Vajon hogyan is lehetnék...
Vajon te mit szóltál volna, ha fordítva történik? Ha én akartalak volna eszeveszettül téged és egy nap leforgása alatt hátat fordítottam volna neked.
Pedig kértelek. Sokszor. Kértelek, őszintén mondd meg, ha már nem vágysz rám, hogy méltón le tudjuk zárni. Végleg.
Lélektelenség, kegyetlenség volt, ahogy intézted az esetet. Csak ez neked fel sem tűnt.
Üzenetben pedig eszemben sem volt ilyen módon számonkérni téged.
Eltelt egy hét. Kebelbarátnőmmel kiküldetésben voltunk, együtt utaztunk a mikrobusz hátsó ülésén. A kíváncsiságom nagyobb volt a fájdalomnál.
-Ki ő?
Kérdeztem üzenetben.
-Nem érdekes.
Hárítottál.
-Volt itt délben, de majd jön vissza hozzám estére.
Újságoltad magadtól boldog szmájlikkal megfejelve.
Nem értettem. Ki lettem én a te történetedben, a te olvasatodban? Hogy lehet, hogy nem érezted, hogy fájdalmat okozol? Valószínűleg pont így...hogy egyáltalán nem érezted. Nem is értetted. Fogalmad sem volt...
A mikrobusz hátsó ülésén kebelbarátnőm csak a fejét ingatta, ahogy látott megsemmisülni, hogy nincs ez így jól. Nagyon nincs jól...
(Kép: Pinterest)
A bejegyzést írta: Főnix Madárka
Hozzászólások
Ehhez a bejegyzéshez senki nem írt hozzászólást.