Eddig
2022. február 26.
2016. december 3.-i jegyzet:
nem volt erőm semmihez, nemhogy végiggondolni mindent és leírni.
A kutyám közösen leélt 13 év után (a fél életemet Vele töltöttem), tegnap megpihent. Elhatalmasodott a rák és állatorvost kellett hívnunk, hogy megszabadítsa a szenvedéstől. Az egyik felem megkönnyebbült, mert egyreinkább szenvedett, a másik felemet bűntudat mardossa és intenzív keserűség gyötri. Nehéz elengedni, családtag volt, szerves része minden napunknak. Egyedül az ad némi vigaszt (de valójában semmi nem vigasztal jelenleg), hogy megszűntek a gyötrelmei. Nagyon kereste a kölykét is. A doki szerint a rák agresszív mivolta, a vemhesség és az ellés, a kora, valamint a kölyke miatti hiányérzet együttesen gyengítette le annyira, hogy a rák gyorsan terjedt tovább. Mikor jobban volt (általában reggel és délelőtt), akkor járkált, éber volt, a szemében is ott volt a nagy értelem, csóválta a farkát, de délutánra mindig legyengült, aludt és esténként nagyon rosszul volt. Zihált a daganat miatt, gyakran leállt a légzése (ezért már éjjelenként is virrasztottam mellette, hogy élesztgessem), apámra nagyon pipa voltam, hogy még mindig halasztja a megváltást a kutyának, de mondtam, hogy tegyen félre pénzt és hívjuk már az orvost! Hallucinálta, hogy víz van előtte és lefetyelte a semmit, meg ugatott, holott csend volt, forogtak a szemei is, eltűnt belőlük minden értelem, nem volt ereje odamenni a tálhoz inni sem, sűrűn kínálgattam, de a végén lefetyelni is nehezére esett. Agresszívvá vált apám kutyájával, meg a macskával szemben is. Az utolsó napokon már a vizelete is lecsökkent és a széklete is száraz volt, kezdett leállni a szervezete. Ez Neki már nem volt élet. Okostojás apám végre azt mondta, engedjük el. Jó, hogy felfogta végre! A doki szerint az agyában is áttét lehetett már, attól hallucinált, meg attól lett agresszív és az okozhatta a hányást is. Már tegnapelőtt is feszült voltam, mert tudtam, hogy az utolsó éjszakánk lesz, utoljára vacsorázik, stb. (kapott is minden finomat, akkor evett is jól) és másnap visszavonhatatlanul mindennek vége lesz. A Margit ott cirkált körülötte csütörtök este és hangosan nyávogott. A kutya haldoklott, a macska meg őrizte, pedig nem kedvelte. Teljesértékű családtag volt, hatalmas űrt hagyott! Nem térek magamhoz, várom, hogy vége legyen, aztán leesik, hogy nem lesz. Egész éjjel virrasztottam, ha ébren volt simogattam, megöleltem. Volt ebben valami hátborzongató, hiszen a legutolsó alkalom volt és Ő is érezhette, mert szorosan hozzámbújt, meg akármilyen gyenge volt, nyalta a kézfejemet sokáig. Nem akartam aludni, mert kárba mentek volna az értékes közös órák. Hajnali 5-6 körülre kimerültem és fél 9-kor ijedtem fel, azt hittem már nem él. Reggelente mindig jobban volt, aznap reggel is amint meghallotta, hogy mocorgok, szaladt be hozzám, járt a farka és nyalta az arcomat. Aznap reggel az öröm mellett mély bánatot is éreztem, mert dél és 2 óra között volt várható a doki. Egyfolytában vele foglalkoztam. Imádkoztam egyet és mondtam neki, hogy nagyszerű kutya. Mikor apám kiment a dokit beengedni, a kutya úgy nézett rám, hogy majdnem elbőgtem magam. Reszketett a karomban és a mindig csóválódó farka csak lógott szomorúan, talán érzett valamit, mert olyan bánat ült a szemeibe, hogy most is látom magam előtt. A karomban aludt el, hogy nyugodt maradjon, de amikor mondta a doki, hogy a szívébe adja az injekciót, bejöttem a szobámba, azt nem bírtam volna. Tartottam magam már sok napja a kutya miatt is, meg a doki és az apám előtt is, de rohadt nehéz volt. Már nem szenved és csakis ez számít! Üres a ház nélküle. Amint elaludt, fájóan néma csend lett és azóta is fáj. Már nagyon csúnyán lélegzett és a zihálás hirtelen örökre elnémult. Ez egyszerre könnyített és ütött hatalmasat. Nem kopognak a körmei a parkettán, nem ugat, nem tologatja a kajás tálat, nem horkol, nem nyalogat szét, nem kunyerál, nem kerget egeret, nem lopkod a zöldségesrekeszből, nem ugrik rám reggel ébreszteni, stb. 13 éve mellettem volt, most meg kb. 3 perc alatt elszakítottak minket egymástól, de még mindig jobb, hogy én maradtam itt ezzel az űrrel és bánattal, mert nem értené hová tűntem és kétségbeesne. Energiabomba volt, megtöltötte a házat még öregen, betegen is. Hiába készülhettem fel erre, nem segít. Pokolian hiányzik! Azt mondtam erős leszek, mert ki kell bírni, meg neki már jó, mégsem bírom elviselni. Olyan sírások törnek rám, mikor egyedül vagyok, hogy alig bírok higgadni. Elalszom, aztán felébredve elvagyok valameddig, majd megint kiborulok. Ennyit a nagy erőmről. Tegnap érdekes dolgok történtek. Őt délután altatták, de én estefelé törtem csak össze. Az ágyon fekve olyat éreztem, mintha besüppedt volna a matrac, ugyanúgy, mint amikor a Szutyok járkált az ágyon. Ez úgy megdöbbentett, hogy bőgni is 'elfelejtettem' hirtelen. Nemsokkal később a takaró feszült rá a lábszáramra, mint amikor Ő ráfeküdt a takaróra és a súlyától a lábamra simult. Ez egy kicsit megnyugtatott. A játékait, tálját, meg a fekhelyét elraktam ma, mert nem tudtam rájuk nézni. Sok élményem van Vele, de képtelen vagyok egyet is leírni.
A kezelés még nem hat, mondjuk ez a hideg sem használ. A lábujjaim végét mintha csipesz szorítaná, az egyik teljesen zsibbadt. A fekély sem akar javulni a lábfejemen.
Apám nem ment Pestre kedden, ma ír a Krisznek, hogy el tudja-e hozni a széket? Ha igen, akkor már csak attól függ a megléte, hogy mikor lehet érte menni.
Mostanában majdnem teljesen jól vagyok! Az étvágyam is még mindig tart, igaz tegnap óta csak pár falat ment le, mert görcsben van a gyomrom a kutyám miatt.
A bejegyzést írta: Arnold91
Hozzászólások
Ehhez a bejegyzéshez senki nem írt hozzászólást.