Egeres értesítő
2011. március 24.
Marcsi tegnap gyűrött arccal, karikás szemmel, kialvatlanul jött be dolgozni. Senki nem tette szóvá, de mégis úgy érezte, hogy szabadkoznia kell.
Tényleg furcsa volt látni az egyébként mindig mosolygós arcon a fáradtság és a feldúltság jeleit. Találgattuk, vajon mi történhetett vele.
Misi volt az, aki rákérdezett, amikor a szomszédos irodából áthozta nekünk a feldolgozandó anyagot.
- Baj van? - kérdezte segítőkészen kollegánk.
Marcsi erre szipogott kettőt, és nagyot sóhajtott:
- Valami szörnyű dolog történt.
Mindnyájan köré gyűltünk. Gizus szolgálatkészen elővette a kis bogármintás papírzsebkendőjét, mert ha tragédia van, akkor előbb vagy utóbb szükség lesz a segítségére. Várakozva néztünk Marcsira. Én a lelki füleimmel már hallottam is a szörnyűségek felsorolását, az anyóst, a férjet, a kiállhatatlan szomszédot, az igazságtalan főnököt, a hirtelen támadt balesetet, amikor megszólalt:
- Tegnap este megtámadott egy egér!
- Tessék? - hüledeztünk.
- Igen. Megtámadott. Minden előzmény nélkül.
E drámai bejelentést, szótlan csönd követte. Egyesek azon gondolkodtak, hogy vajon Marcsi beoltatta -e magát veszettség ellen, és ha igen, nem fertőz-e mégis. Ezért óvatosan hátrább húzódtak, mert biztos, ami biztos. Szerettem volna valami vigasztalót mondani meggyötört munkatársamnak, de állandóan egy nagy fogú, vérszomjas egér képe lebegett a szemem előtt, meg hogy az egér szereti a sajtot, a mi Marcsink meg nem abból van. Mit cifrázzam: nem jöttek elő az együttérzés szavai. Hogy mondjak valamit, mégis megszólaltam:
- és mégis, hol történt ez rémség?
- A saját konyhámban. Éppen az asztalnál ültem és vacsiztam volna, amikor a fenevad a bal sarokból átrohant a szembe lévőbe, úgy, hogy közben átgázolt a lábamon keresztül. Gondolhatjátok, később több mint háromnegyedóráig áztattam a lábaimat neomagnolos vízben, a bacik likvidálása végett.
- Aztán mi történt?
- Felugrottam az asztal tetejére, sikoltozni és toporzékolni kezdtem. A tányérok a földre hullottak, a párom berohant és ordibált, hogy hagyjam ezt abban. De nem bírtam, mert a sarokban felfedeztem az egér villogó szemét egy lyukban, amit a falba rágott. Ekkor átrohantak a szomszédok, és lefogták a férjemet, lelkére beszéltek, hogy talán mégsem kellene az egész tízemeletes házat felverni egy kis nézeteltérésért, és jobb lenne, ha azonnal kibékülnénk. Én meg csak sikoltoztam az asztal tetején, és mutogattam a sarok irányába, hogy ott van! Mindenki a sarokba tódult, de nem találtak semmit, ezért aztán szisztematikusan elkezdték szétszedni a konyhát, kirámolták a lábasokat és a tányérokat a folyósóra, és elhúzgálták a bútorokat. Közben ki- meg berohangásztak, mert a lakáson kívül rekedt bámészkodóknak is kellett valamit mondani arról, hogy ki halt meg. Végül az egyik öreg fószer megtalálta a lyukat a falban. Gondoljátok el: miféle veszedelmes szörny lehetett ez, aki a panel falát át tudja rágni, miközben mi szögbelövővel kísérletezünk, hogy felrakjunk egy képet!
- És?
- Befalaztuk a lyukat! Egerestűl. Aztán egész éjjel rakodtam vissza, meg fertőtlenítettem a konyhát. El tudjátok képzelni, hogy ki vagyok?!
- Aha. – mondta Misi, és az üstökét vakargatta, mint mindig, ha valamivel nem teljesen értett egyet.- És mi lesz állatvédőkkel? Ugyanis, ha jól értettem, élve befalaztatok egy egeret.
Gizus kihúzott egy papírzsebkendőt.
- Szegények. – motyogta. – micsoda rettenetes halál, és a kicsikéi most hiába várják őt!
- Csak nem azt akarod mondani, hogy több is lehetett belőlük! – fehéredett el Marcsi. – Azonnal fel kell hívnom a férjemet, hogy csináljon valamit!
Rögtön indult is, de az ajtóba érve még visszaszólt:
- Nem hiszem el, hogy az egereknek drukkoltok!
Tanácstalanul néztünk össze. Most tényleg: Marcsival legyünk szolidárisak, vagy sajnáljuk a pórul járt sajtrágót?
- Én az egérre szavazok. – szólalt meg Misi.- Túl sok ez ennek az apró állatnak.
Lassan mindenki visszatért a munkájához, ám a csendes derültség megtelepedett a szobában. Az apró kuncogásokból arra következtettem, hogy társaim képzelete is meglódult, de senki nem szólt, egy szót sem, hiába fürkésztem az arcukat. Pedig én olyan kíváncsi lettem volna! Úgy látszott, soha nem tudom meg, mit gondolnak szobatársaim, amikor Misi csendesen leült mellém:
- Te, ugye, tudsz rajzolni?
- Mire gondolsz?
- Egy döglött egérre.
- Akkor, legyen inkább egeres halotti értesítő. „Gyászolják a felesége, a gyerekei” stb, ahogy ez szokás. – kotyogott közbe Kati.
- Jó. De miért vagytok biztosak abban, hogy fiú egér volt?
- Mert egy női egér úgy megijedt volna, hogy nem szalad el, hanem megáll szembe Marcsival, és lesikítja a fejét. – vélte Misi. – Egyébként az a nyomorult, biztosan halott volt, mire befalazták. Szívinfarktust kapott. De ezt ne mondjátok meg Marcsinak!
Szerintem hamar elkészült a gyászjelentés, bár a többiek alig tudták kivárni. Pont úgy nézett ki, ahogy kell. Fekete keret, hagyományos szöveg, és alul, egy hátán fekvő, négy lábát az ég felé meresztő egérrel, csak a gyengébbek kedvéért, hogy lám így néz ki, amikor valaki feldobja a talpait!
Most már csak az volt a kérdés, hogy csempésszük észrevétlenül Marcsi asztalára. Mert abban mindannyian egyetértettünk, hogy jobb, ha nem tudja, ki követte el ezt a merényletet ellene. Hatást azonban nagyon szerettük volna látni.
Gizusnak ötlete támadt, és kiment a szobából. Később megtudtuk, hogy a postázóban a napi beérkező cuccok közé egyszerűen berakta a mi kis levelünket.
Mindig a várakozás percei a legnehezebbek, szemünk szinte tolta volna előre az óra mutatóját, hogy történjen végre valami. Nehezen sikerült a napi ritmust is felvenni, habár úgy tettünk, mintha gőzerővel a munkánkra koncentrálnánk. De ez valahogy nem sikerült. Szinte tapintható volt a feszültség. A Főnök is bejött, körbe szaglászott, mondott egy-két semleges mondatot, aztán újból megjelent, hogy azonnal ki is menjen. Eseménytelenül peregtek a percek, múltak az órák, és már eltelt fél nap is, amikor még mindig semmi. Régen túl voltunk már a beérkező posta kiosztásának az idején is. Nem értettük, mi történt. Talán eleve későn vittük le, és ma már nem lesz semmiféle postabontás. Vagy kiosztották, de Marcsi nem nézte meg, vagy elveszett a mi remek művünk. Esetleg semmilyen hatást nem tett a címzettre. Ismerve Marcsit, ezt tartottuk a legkevésbé elképzelhetőnek. Csendesen tanakodtunk. Nyílt az ajtó, két munkatársunk jött át a szomszéd szobákból valami pitiáner dolog miatt, és vég nélküli beszélgetésbe bonyolódtak Gizussal, a műkörmök felépítésének rejtelmeiről. Hamarosan újabbak, és újabbak érkeztek. Mire észbe kaptunk, már nálunk tolongott szinte az egész cég. Úgy látszik az irodák közötti titkos kommunikációs vonal kifogástalanul működött. Jó hír ez manapság, végre van, ami tényleg működik! Ebben a pillanatban vártnál nagyobb üvöltés harsant fel Marcsi szobája felől:
- Hülyék! – kiabálta. – Soha többet nem mondok el nektek semmit!
- Jó. – felelte Misi, és átölelte az időközben megjelent kolleginát, cuppanós puszit nyomva a homlokára. - Csak ne sikíts, kérlek, mert a végén úgy járunk, mint az a veszedelmes sajtzabáló, és akkor majd dolgozhatsz egyedül!
Ez a nap a nevetés jegyében telt el. Sokáig emlegettük. Később úgy hallottam vissza- e történetet, hogy Misi rendezte az egészet, és az egeret is ő biztatta fel. A puszi miatt. ( Hmm, Hmm… ) Nagy szervező lehet a fiú….
A bejegyzést írta: Kyra
Hozzászólások
időrendi sorrend