Egy ismeretlen ismerős halála
2014. október 26.
A minap önfeledten sétáltam a városban. Mélyen belélegeztem a friss levegőt, és elégedetten állapítottam meg, hogy a tavasz első jeleként rügyezni kezdtek a fák. Hirtelen azonban a délelőtt csendjét szirénázás hangja törte meg. Akarva-akaratlanul felfigyeltem a jajveszékelő mentőautóra, amely villámsebességgel elszáguldott mellettem, majd megállt egy társasház előtt. Úrrá lett rajtam a kíváncsiság, és szapora léptekkel megközelítettem az épületet. A kapu előtt idősödő hölgy állt, készen arra, hogy tájékoztassa az érdeklődő járókelőket a balesetről. Még mielőtt megkérdezhettem volna, mi történt, gyors helyzetjelentést adott: - Hatalmas csattanást hallottam, ezért hívtam ki a mentőket. Rátörték az ajtót, és kiderült, hogy rászakadt a polc a fejére! - Kinek? – hallottam saját hangomat. Éreztem, hogy valami nagy tragédia történt. - Stílus úrnak. Itt lakott a földszinten – mutatott az asszony a lépcsőház felé. Megrohamoztam a bejáratot. Úgy éreztem, mintha Petőfit, Adyt, Mikszáthot vagy éppen József Attilát lökném félre az utamból, amikor a bámészkodó tömeget félresöpörve berontottam az egyszobás lakásba. A földön élettelen test feküdt. Körülötte bulvárlapok, trendmagazinok, szingliregények hevertek szétszóródva. Mellettük egy vadonatúj polc romjai roskadoztak a padlón. Körülnéztem a szobában. Mindenütt szekrények sorakoztak, tele legnevesebb íróink alkotásaival, a világirodalom remekeivel. Ezek a szekrények jóval antikabbnak hatottak, mint a szerencsétlenséget okozó darab, mégis sértetlenül álltak a helyükön. - Semmi különös nem történt – zökkentett ki gondolataimból az egyik mentős. – Csupán a bútor nem bírta a könyvek súlyát, és megadta magát. Tekintetem újra a több százévesnek ható szekrényekre tévedt. Azok nem lázongtak, csendesen tűrték, hogy Homérosz, Balzac, Marquez és társaik művei megpihenjenek rajtuk. A napjainkban oly népszerű könnyed olvasmányok terhe jóval súlyosabb kellett, hogy legyen, ha egy egyértelműen strapabíróbb bútordarab már fénykorában felmondta a szolgálatot. Ám éreztem, hogy ez nem válasz. Továbbra is ott motoszkált a fejemben a kérdés: miért?
Másnap délben bementem a kórházba. Kérésemre egy nővérke a patológushoz vezetett. A fehérköpenyes úr, számos elfoglaltsága ellenére, a Stílus nevet meghallván, rögvest az irodájába invitált. Leültünk az oklevelekkel és kitüntetésekkel kitapétázott helyiségben. Az orvos arcát fürkésztem. Zaklatottságot láttam rajta. Nem én kérdeztem őt, hanem ő engem: - Önök rokonok? - Soha életemben nem láttam Stílus urat ezelőtt, – válaszoltam – de mikor meghallottam, mi történt, rossz érzés kerített hatalmába. Mintha elveszítettem volna valakit, aki tudat alatt az életem része volt. - Érdekes eset… - állapította meg a doktor úr. – Bennem is egyre csak ez motoszkál. Egy óra múlva lesz a boncolás. Ha gondolja, végignézheti. Talán ezáltal választ kapunk a kérdéseinkre. Bólintottam, felálltam, és kisétáltam a folyosóra.
Kis idő múlva nyílt az ajtó. Az orvos nem szólt, csak intett: kövessem. Rövid séta után egy teremben kötöttünk ki. Az ágyakon fehér lepellel letakart alakok feküdtek. Egyikük Stílus úr volt. Az asszisztensek mindent előkészítettek a munkához, a patológus pedig dolgozni kezdett. - Most megvizsgálom az agyat – magyarázta higgadtan. Felnyitotta a koponyát, ám abban a pillanatban kiesett a kezéből a szike. – Nézze! – kiáltott fel rémülten. Odahajoltam, és döbbenten tapasztaltam, hogy Stílus úr fejében agytekervények helyett szókupacok tornyosultak egymás hegyén-hátán. Kiemeltem egyet: „pláza”. Nézegettem, vizsgálgattam, közben a doktor úr a „bizniszt” vette szemügyre. Belemarkoltam a koponyába. A szavak kihullottak a kezem közül, és hangosan koppantak a padlón. Rengeteg ismerős, mégis idegen szó hevert a lábam előtt: „muter”, „fater”, „sztori”, „multiplex”, „shopping”, „frizsider”, „komputer” és még sorolhatnám. Beletúrtam a többi szó közé, kétségbeesetten keresve az „édesanyát”, az „édesapát”, a „történetet”, a „számítógépet”, a „mozit”, a „vásárlást”, a „hűtőt”, az „üzletet”… Igyekezetem hiábavaló volt: semmit nem találtam. Ránéztem az orvosra. Kedvtelenül takarta le néhai Stílus urat újra a fehér lepellel. – Itt abba is hagyhatjuk – jelentette ki. – Már tudjuk a választ, nincs értelme folytatni. Szó nélkül eloldalogtam. A kijárat felé haladva szörnyű gondolat fogalmazódott meg bennem: Stílus úr halála csupán a kezdet. Egy kis előzetes a jövő Magyarországából; abból a Magyarországból, ahol a klubok, restaurant-ok után majd a „school”, „theatre” és ehhez hasonló feliratok is ellepik majd az utcákat. (Már előre rettegtem, hogy mire elvégzem a főiskolát, a diplomám szerint majd nem újságíró, hanem journalist leszek.) Kisétálva a kórházból az épületre pillantottam. „Kórház” – olvastam az ajtó feletti feliratot megkönnyebbülten. Nem hospital vagy Krankenhaus - kórház. Így, nemes egyszerűséggel. Fellélegeztem, elmosolyodtam, és elindultam hazafelé, hogy a végére érjek Az ember tragédiájának.
- Bigyóka -
A bejegyzést írta: Tündér
Hozzászólások
időrendi sorrend
Gratulálok, Bigyóka! Nagyon szellemes és igaz!