Egy megmentett őzike igaz története
2016. február 21.
Szokatlanul langyosan indult az október. A reggeli napfény hamar felszárította a hajnali párákat, és a völgyben megülő köd is gyorsan szertefoszlott. Délelőtt az enyhe szellő gyümölcsillatot hozott. Ígérte már a szüretet. Akinek jó orra volt, az az érett dió illatát is érezhette, mely vegyült a szilva, körte, alma illatával.
A fiatal őz mindezt pontosan érezte. Szaglása oly kitűnő volt, hogy még azt is meg tudta mondani, melyik gyümölcs illata száll a levegőben. Őt mindemellett a vadgesztenye és a makk is izgatta. Ezek voltak a kedvencei.
A nap úgy indult, mint máskor. Várta az etetést.
Igen, nem hétköznapi őzike volt ő. Vadon született, szabad volt két hónapos koráig, mint a társai, amikor azután váratlanul egy állatparkba került. Ami vele történt igazi csoda. Ő is éppen ezen gondolkodott.
Június vége volt. Forró nyári nap ígérkezett. A gazda hajnalban kelt, megnézte, minden rendben van-e a traktorral. Mielőtt beült, magához vette az elemózsiás kosarát, mert tudta, hosszú nap lesz, sok munkával. Megkezdődött az aratás.
Az aranyló búzakalászok gyönyörűre érettek, a búzaszemek kövérre híztak, hogy azután lisztté őrölve kenyér, cipó és minden más készülhessen majd belőlük. Ez azonban még messzebb volt. Ezen a napon csak megkezdődött a betakarítás.
A búzamező szélét keskeny csíkban erdő övezte, ahol a vadállatok szívesen bújtak meg éjszakára. A mező számukra terített asztal volt, szívesen lakmároztak az ember vetette búzaszemekből. Őzmama is napok óta rendszeresen ellátogatott kedvenc búzamezőjére kicsinyével. Az sután ment anyja nyomdokaiban. Óvatosan szaglászott, de enni nem evett. Még nagyon kicsi volt. Anyatejen élt. A hajnal a maga hűvösségével sok őzet csalt a búzaföldre. Csendesen eszegettek, amikor váratlanul, egészen közel felbukkant a gazda a kombájnnal. Az őzek okos állatok. Félénkek, de hamar megszokták a traktort, attól nem is féltek. Heteken át hallották mindig ugyan azt a hangot, és bár gyorsan visszaszaladtak az erdőbe, azért nagyon nem féltek.
Ez a hang azonban nagyon más volt. Ez félelmetes. Zörgött-csörgött az a nagy vastákolmány, ami előbukkant a mező szélén. Az őzek ahányan voltak, annyi felé futottak ijedtükben. Csak a kicsi őz maradt a hajladozó búzakalászok között. A félelemtől földbe gyökerezett a lába. Bénultan figyelte, ahogy a gép egyre csak közeledik, közeledik, de nem bírt moccanni. Anyja kétségbeesve hívogatta, szólítgatta az erdőből, de a kicsi őz mozdulatlan maradt.
A gazda mereven figyelt maga elé, arra koncentrált, hogy szép egyenesen haladjon a kalászsorok között. Nem vette észre az őzikét, hiszen azt teljesen eltakarták a növények.
A baj a másodperc töredéke alatt következett be. A gazda valamit észrevett maga előtt, valami mozgást, nagyot fékezett, le is állította a motort, az őzike felsírt, majd néma csend lett.
Nagyon nagy csend.
A gazda villámgyorsan leszállt a vezetőülésből, hogy megnézze, mi történt. Lábai előtt hevert a csendesen sírdogáló, törött lábú őzike.
Olyan szívszorító látvány volt a sérült kis állat, hogy az amúgy sokat látott és megélt gazda azonnal ölébe kapta és elkezdett futni vele a falu felé, ahol az állatorvos lakott. Csak futott és futott, nem nézett semerre, csak dühöngött, miért is nem vette észre előbb az állatot. Az őzike, mintha csak érezte volna, hogy nem bántja ez a különösen szuszogó ember, egészen kicsire húzta magát össze, és fejét a gazda hóna alá dugta.
Az állatorvos a falu szélén lakott, éppen otthon volt, még a reggeli kávéját iszogatta, amikor teljesen kimerülve belépett hozzá a gazda, ölében az őzikével.
- A kombájn elé futott ez a szerencsétlen, már nem tudtam megállni. Józsi, nézd már meg, ugye meg tudod menteni?
- Gyere, hozd be ide a vizsgálóba, tedd le az asztalra. És fújd ki magad, mert rossz nézni, hogy kimerültél.
- Az most nem számít, csak mentsd meg nekem, ezt a jószágot, mert annyira bánt, hogy nem vettem észre.
- Ha észrevetted volna se tudtál volna mit tenni. Ilyenkor az ijedségtől szinte megbénulnak. Nem tudnak elfutni, mert azt tanulták, hogy a veszély elől el kell bújniuk. Lapulnak a kalászok között, ami a rókától ugyan megmentheti üket, de a kombájntól bizony nem.
Miközben ezeket a szavakat mondta, már vizsgálta is az állatot, mely csendesen sírdogált a két meglett férfi között.
- Jól van nincs nagy baj, csak az egyik lába törött el. Szerencséje volt. Sínbe tesszük, aztán rendbe jön. Csak éppen a baj az, hogy, ha az anyja közelébe vissza is vinnénk, az akkor sem fogadná már vissza. Ha az egyszer megérezte rajta az ember szagát, többet nem mer nyúlni a kölykihez. Ez a természet törvénye.
- Akkor most mitévők legyünk? - kérdezte a gazda. Éhen hal, ha nem kap enni néhány órán belül.
- Várjál csak, én is töröm a fejem, de azt hiszem, van egy ötletem. Nem messze innen, van itt egy állatpark, egy barátomé, ott mindenféle állatot tartanak, és talán őt is befogadnák. Megkérdezem gyorsan telefonon, mit gondolnak.
A válasz nagyon gyorsan érkezett és nagyon pozitív volt. Lehet vinni azonnal az őzikét, be tudják fogadni. Kecsketejen fogják tartani, mert kecskemama is van a parkban.
A gazda és az állatorvos nagyon boldog volt. Az őzike pedig türelmesen várakozott bekötözött kis lábával egy takarókkal kibélelt kartondobozban. Nagy barna őzike szemeit hol a gazdára, hol az orvosra emelte. Mintha csak érezte volna, hogy ez a két ember akarva akaratlan megmentőjévé váltak, és egész addigi kis életét megváltoztatták. A gazda szaladt vissza a félbehagyott aratást befejezni, az orvos pedig még kicsit babusgatta új védencét.
Az őzike másnap már új otthonában ébredt, egy kicsi, de nagyon tiszta istállóban. Meleg kecsketejet kapott cumisüvegből, friss szalmán aludhatott, és nagyon szeretgették. Olyan szeretettel kényeztették, akár egy kiskutyát.
A maga kis őzike módján boldog volt. Bár anyja nagyon hiányzott neki, és néha sírdogált is utána, de új életét lassan megszokta. Elfogadta a sok simogatást, kedves becézgetést, amit kapott. Éjszakánként álmát újra nyugodtan aludta.
Teltek múltak a hetek, hónapok. Az őzike szépen cseperedett. A tej mellett lassan szénát is kapott, majd egy reggel az istálló előtti fűből is legelészhetett.
Új karámba került, ami nagy volt, igazán tágas, és a legfontosabb, hogy a szabadban volt. Mindenütt zsenge fű nőtt benne. Ha az őzike hűsölni akart, kis házikó várta a karám végében, ahol éjjel alhatott is. Nemsokára gyerekek látogatták meg. Nap mint nap, egyre több látogató volt kíváncsi az új jövevényre, az állatpark legkedvesebb védencére.
Októberben, egy hűvös éjszakán szokatlan hangra riadt fel álmából. A kerítés túloldaláról egy másik őz szólongatta. Valami régi emlék, mely segített felidézni az idegennek tűnő őz szagát ráébresztette, hogy az őz nem ismeretlen.
Az anyja állt a kerítés szélén. A kis őz csöndesen közeledett hozzá, a kerítésen átdugta orrát, így köszöntötte régen látott szülőjét.
- Hogy vagy fiam? – kérdezte az anya csendesen.
- Nagyon jól, mama. Már meggyógyult a lábam is. Szeretek itt élni. Az emberek jók hozzám. Sok gyerekkel találkozom, akik nagyon megnéznek. Csak az éjszakák hosszúak és magányosak. Akkor szoktál nekem igazán hiányozni. Miért nem jöttél eddig értem?
- Nem lehetett – felelte csendesen az anya. Most is búcsúzni jöttem hozzád, titokban. Tudod a törvényt. Ha emberek közé keveredsz, az őzek népe már nem fogadhat vissza téged. De tudnod kell, hogy te is nagyon hiányoztál nekem. A szarkák cserregték, hogy ide kerültél. Mesélték, hogy meggyógyultál és az emberek jól viselik gondodat. Így könnyebb most elbúcsúznom tőled.
- Hová mész anya? Miért akarsz elbúcsúzni? – kérdezte ijedten a kicsi őz.
- Nézd, fiam - kezdte lassan az anya - mi most másik erdőbe költözünk télire a többi nősténnyel. Itt nem maradhatunk, nem lesz elég az eleség. Ahová most indulunk, ott a téli vadetetőn mindig gondolnak ránk az erdészek. A legnagyobb hidegben sem fogunk éhezni. És ez mindennél fontosabb. Tavasszal újra őzgidám lesz. Őt is fel kell nevelnem. De majd meglátogatunk, jó? Nem szabad szomorkodnod. Neked most már ez az otthonod, itt biztonságban vagy. Most mennem kell. Ígérd meg, hogy vigyázol magadra, és sosem szomorkodsz. Csak nézz fel az égre éjjelente, és a holdfényről eszedbe fogok jutni. Emlékezni fogsz, hogy egy ilyen ezüstös, holdvilágos éjszakán látogattalak meg.
- Megígérem mama – mondta szomorúan a kis őz és orrát a kerítésen át anyja orrához dugta. És tudod, már most várom a tavaszt, amikor újra láthatlak.
- Isten veled fiam, gondolni fogok rád minden nap. És amint kitavaszodik, újra eljövök hozzád. Tudnod kell, hogy nagyon szeretlek, de most muszáj vagyok menni. A többiek már várnak rám. Az emberekre bízlak, akik megmentettek.
Halk avar zizzenés hallatszott, ahogy az anya elindult az erdő felé. Ekkor a felhők mögül előbukkant a Hold, és megvilágította az arcát. Az ezüstös fényben jól lehetett látni, mennyire hasonlít rá kisfia, szinte minden vonásában. Még egyszer hátra nézett, majd eltűnt az őszi éjszakában.
Szöveg és fotó: Telegdi Ágnes
Az “Ó, azok a csodálatos állatok könyvsorozat - Őszi-téli ösvényeken” című kötetének egyik igaz történetét olvastátok.
A bejegyzést írta: Tündér
Hozzászólások
időrendi sorrend