Egy telefonhívás
2020. július 26.
"Sok ember fog ki-és besétálni az életedbe, de csak az igazi barátok hagynak lábnyomot a szívedben." /Roosvelt)
Reggel telefoncsörgésre ébredtem és kicsit kábán bosszankodtam, mert a korai hívások idején én még se élő, se holt nem vagyok. Általában-rossz alvó lévén-hajnal előtt alszom el és ennek következménye az említett állapotom.
Tehát csörgött a telefon, felvettem és egy rekedt férfihang bemutatkozott. Uram ég! Egy volt kollégám-talán barátomnak is mondhatom, akit 25 év óta még csak nem is láttam!
Azt mondta, a fiamtól kapta meg a számomat, miután őt kinyomozta.
Tudni kell, hogy fiatalasszony koromtól, Keszthelyre kerülésem idejétől nyugdíjazásomig együtt dolgoztunk. Emlékezett rá, hogy a fiam még kisgyerek volt, a keresztfiamat pedig nyaralásuk idején babakocsiban tologattam a Balaton parton.
Akkoriban valahogy mások voltak a kollegiális kapcsolatok.A mi csapatunk remek gárda volt, szinte testvéries, együtt "brigádoztunk", figyeltünk egymásra és nem csak a munkahelyen, de szabadidőnkben, sőt a magánéletünkben is sok időt töltöttünk együtt, összejártunk, beszélgettünk, bolondoztunk, kártyáztunk. Mint elmesélte, ő nem nősült meg, külföldön élt néhány évig, "megszedte magát" és most éppen a Balatonon vitorlázik.
Nem tudom, honnan jutottam eszébe, nem kérdeztem, de úgy beszélt, mintha tegnap fogtam volna kezet vele.
El is gondolkoztam ezen, mert számomra bebizonyosodott, hogy az igazi barátságok nem évülnek el, nem koptatja el őket az idő. Ezt bizonyítja még, hogy szinte napra pontosan egy évvel ezelőtt szintén egy volt kolléganőm utazott ide hozzám, hogy néhány órát beszélgessünk, majd könnyes szemmel búcsútvettünk. Ezért megtett aznap közel 1000 km-tert.
Azt gondolom, valamit mi jól csináltunk. És most,-így utólag végtelenül örülök...
Kép:net
A bejegyzést írta: Ilona
Hozzászólások
Ehhez a bejegyzéshez senki nem írt hozzászólást.