Egyedüllét vagy magány?
2014. június 29.
Nyár volt, kellemesen hűsöltünk a kocsma napernyője alatt, a hideg sör itatta magát. Ő ült mellettem, a Tabu, a Végzet. A világ egyetlen négyzetméterébe tömörült minden, amire a tökéletes pillanathoz szükségem volt.
De tudtam, hogy hazavárják. Vagy, ha nem is várják, magától értetődőnek veszik, hogy hazamegy. Be kellett érnem a napnyugtáig tartó boldogságadaggal, ami, úgy éreztem, csak egy szelet abból, amit egymásnak tudnánk adni, mégis, jóval több, mint amit egyes emberek egy egész életen át kapnak a másiktól.
A szám cuppant egyet az üvegen, mikor belekortyoltam a sörömbe. Ő felkapta a fejét, és huncutul mosolygott. Tudtam, mi jár a fejében, hogy mennyire őrjítően szexinek találja az egész mozdulatsort. És azt is tudta, hogy ezzel én is tisztában vagyok. De tovább játszottunk, mert tovább kellett játszanunk a szerepünket, hogy két kolléga vagyunk csupán, akik így vezetik le az aznap ledolgozott órákat.
Egyszer csak megláttam a kérdést a szemében. Láttam, hogy azon morfondírozik, fel merje-e tenni. Egy visszafogott mosollyal biztattam: "ne kímélj!".
-Azt mondd meg nekem, hogy neked miért nincs senkid? Gyönyörű, csinos, okos nő vagy... Hogy lehet, hogy egy ilyen lánynak nincs párja?
"Azért nincs, mert szerelmes vagyok beléd. Mert rólad álmodtam egész életemben, és ha eddig tudtam várni rád 32 évet, kibírok még néhányat, mire te is rájössz" - szippantottam vissza az egyenes választ egy hatalmas sóhaj kíséretében. Helyette ezt válaszoltam: -Nekem már nem kell "akárki". A környezetemben lévő párok nagy része megalkuvóvá vált. Nem együtt élnek, csak egymás mellett. Gyakorlatilag nem is élnek, csak léteznek. Nekem ez nem kell. Én ÉLNI akarok. És ha nem találom meg azt a valakit, akivel ez működhet, akkor egyedül maradok. De sosem leszek befásult, beletörődő.
"Hiszen te sem vagy egyedül" - szőttem tovább magamban - "mégis, mindaddig magányos voltál, amíg nem találkoztunk. Ha hozzám jönnél haza, munka után az első utad oda vezetne. Együtt innánk a sört. Hiszen most is együtt isszuk."
Mintha olvasott volna a gondolataimban, nekem szegezte a kérdést: -De nem vagy magányos?
-Nem vagyok magányos - mosolyogtam rá - hiszen az egyedüllét nem egyenlő a magánnyal. Ha az lenne, mindenhol csak boldog párokat látnánk magunk körül.
Belekortyolt a sörébe, majd megszólalt a telefonja. Arrébb ment, hogy ne halljam a beszélgetést - tudtam, hogy ő hívja. Pár perc távollét után egy frissen letépett rózsabimbóval tért vissza. A kezembe nyomta, majd leült, és maradt. Mert nem vágyott a magányba. Arra vágyott, hogy még órákig nézze, ahogy lehunyt szemmel magamba szippantom a virág illatát, és a kezeim közt forgatom a szárát. Boldog volt, és cseppet sem magányos.
És amikor záróra után hazakísért, és perceken át ölelt a lépcsőházban, már azt is tudtam, hogy nem vagyok többé egyedül. És hogy mi ketten már soha többé nem leszünk magányosak.
-Bigyóka-
A bejegyzést írta: Tündér
Hozzászólások
fordított időrendi sorrend
Kedves Bigyóka!
Azontúl, hogy szúrkolok neked, had mondjam el, Yolával értek egyet, Talán a korosztályunk, ugymond "hülyesége", de még fiatal koromban sem tudtam soha SOHA úgy nézni egy kollégára, mint potenciális férfira, ha tudtam, hogy nős, mintha szingli, lehetett bármilyen sármos. A nős férfi, nekem mindig tabu volt, a környezetemben voltak és vannak olyanok akik ezt másképp látják, ez az ő dolguk, valahogy nekem nem ment volna. Távol áll tőlem, hogy itéletet mondjak, nekem nem ment voln a, és nem is menne. Ez az én problémám, no meg ki tudja még kié. Ha meg téged, vagy bárki mást komolyan akar a "nem" független, akkor előbb tisztázza a saját helyzetét, szerintem ez így tisztességes!
maresz
Persze, az ember kívülállóként hajlamos általánosítani. Nincs ezzel gond, így vagyunk összerakva. Senki nem ilyen helyzetről álmodik gyerekként. Nem ilyen helyzetről, de pontosan erről az érzésről. És amikor ez az érzés megjelenik, bármilyen körülmény csak másodlagos lesz. Ha nem így lenne, az már nem szerelem lenne.
A vágyat, legyen bármilyen erős, vissza lehet fojtani. Ha szerelemmel párosul, lehet próbálkozni ideig-óráig, de nem fog menni.
Mikor mindez elkezdett kialakulni köztünk, fel akartam mondani. Hitelt vettem fel, hogy külföldre költözzek a kislányommal, és ott kezdjek új életet, nélküle. Kért, hogy maradjak, mert nem tudna azzal a tudattal élni, hogy nem hogy a munkahelyemről, de az országból is "elüldözött". Maradtam, tartottuk a két lépés távolságot, de nem szűntünk meg tiszta szívünkből szeretni egymást. Előfordult, hogy úgy intéztük a szabadságoltatást a cégnél, hogy egy héten keresztül ne lássuk egymást, mert olykor fizikai kín volt egymás közelében lenni úgy, hogy ez a legtöbb, amit adhatunk egymásnak. Nem egyszer nyugtatóhoz, alkoholhoz nyúltunk, hogy túléljünk, visszaszoktunk a dohányzásra is. Végül nem bírta tovább, ő mondott fel. Működhetett volna, ha nincs annyira szükségünk egymásra, mint a levegőre. Majd' 2 hétig nem is láttam. De nem ment, mert szerelmesek voltunk/vagyunk. Mikor csomót találtak a mellemben, ő volt az első gondolatom. Hogy nem lehet, hogy ennyi az élet, és ennyi járt nekünk. Még mielőtt ráírtam volna, megérezte, hogy baj van, és jelentkezett. Találkozgattunk, de a távolságot továbbra is tartottuk. Az öleléseinkben viszont ott volt a világ összes szerelme. Aztán a műtétem után (egészséges vagyok) volt egy utolsó próbálkozásunk arra, hogy kitépjük egymást a szívünkből. Minden kommunikációs szálat elvágtunk, e-mail címek megszüntetésével, fészbúk-fiókok felfüggesztésével. Egy hétig nem találkoztunk, de... NEM MENT! Egyszerűen mintha az élet szűnt volna meg, amíg nem voltunk egymás közelében. Most már nem is próbálunk szembe menni a végzettel. Eleget harcoltunk egymás ellen és a lelkiismeretünkkel. Fél éven át próbáltunk lemondani egymásról. De ez szerelem. Mi pedig összetartozunk.
Ez a mondanivaló, teli van csodálatos érzésekkel, elfojtott vágyakkal, ami egy
boldog délutánba beteljesedett....
elgondolkodtató volt a cikked.Nagyon tetszett.
joboszi