újabb események régebbi események további események
21:08
Tündér új bejegyzést írt a naplójába
11:33
Arnold91 módosította a naplóbejegyzését
11:26
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
11:16
Tündér új bejegyzést írt a naplójába

Egymás nélkül

2017. augusztus 13.

Vissza a naplóhoz

Szürke, novemberi nap volt, szemerkélt az eső. A felhők sötéten és vészjóslóan gyülekeztek az égen, úgy tűnt örökre itt is maradnak. Ha lehet, ez tökéletesen illet Lilla mostani hangulatához. Fogalma sincs, mióta sétált céltalanul az utcákon, talán két-három órája is van már, de nem akart hazamenni. Nem akarta többet látni Zsoltot, el akarta örökre felejteni, az emlékét is kitörölni. Pedig muszáj lesz vele találkoznia, el kell vinnie a holmiját tőle, mégis halogatta, mintha ezzel semmissé tenné az elkerülhetetlent.

Zakatoltak a fejében össze-vissza a gondolatok, számtalanszor lejátszotta magában az elmúlt hetek, hónapok történéseit. Maga sem tudta, hogy jutottak idáig, állandóan csak veszekedtek, semmi sem volt a régi. Pedig hogy szerette! Milyen nagy szerelem volt az övék, elsöprő, magával ragadó, mindenen túlszárnyaló! És most vége, nincs többé. Ahogy ezeket a szavakat kimondta magában, valami olyan mély szomorúság lett úrrá rajta, ami semmi más érzésnek nem hagyott helyet a lelkében. Keze önkéntelenül is folyton csuklójára tévedt. Ujjai önálló életre keltek, forgatták a rajta lévő karperecet, ezzel próbálta valahogy levezetni a benne lévő feszültséget.

Nem érdekelte merre jár, nem vette észre a nyüzsgő embertömeget, ködös, álomszerű felhőn át érzékelte a valóságot. Újra és újra lejátszotta magában, hogyan jutott idáig a kapcsolatuk. Nem akarta azt az érzést átélni többet, ahogy esténként szorong, aztán tehetetlenül őrjöng, mint a ketrecbe zárt vadállat, de elméje kéretlenül játszott le újra és újra minden egyes percet. Igen, féltékeny volt, és ez mérgezett meg mindent. Zsolt olyan sokáig dolgozott minden nap, hogy a fejéhez vágta, biztos szeretője van. Nem akart többé hinni neki. Amit a fejébe vett, számára az lett valósággá. Lassanként azt is bemesélte magának, a férfi nem szereti őt, esti fáradságára pedig a félrelépés volt az egyedüli lehetséges indok. Zsolt nem akarta őt elhagyni, de belefáradt a parttalan vitákba. Alapvetően jámbor természete volt, de türelmét felőrölte a nő örökös vádaskodása, egy idő után visszavágott, Lilla szerint átvedlett dühöngő örültté. Zsoltnál betelt a pohár, egy reggel közölte, így nem akar élni, bár szereti őt, de képtelen ebben a feszültségben létezni. Megegyeztek, hogy külön folytatják. Ahogy Lilla próbálta egyre jobban átadni magát a gyűlöletnek, úgy szólalt meg benne egy belső hang, ami folyton emlékeztette, szereti Zsoltot. Le kellett gyűrnie, be kellett magának magyaráznia, mennyire utálja. Valójában ettől érezte magát annyira rosszul. Kiszakította saját magát a férfi szerető karjaiból, nem találta a helyét és félt bevallani, képtelen nélküle létezni.

Közben beesteledett. Nem tudta hol jár, azt gondolta hirtelen, eltévedt. Pedig régebben sokat fordult meg errefelé, most mégis olyan idegen volt hirtelen minden. Egy pillanat tört része volt csak. A zebrán ment át, fékcsikorgás, fémes hang, csattanás, egy felvillanó piros lámpa, a hideg kő, sziréna, melegség, sötétség. Hangokat hallott. Elveszítjük...üsd ki...három, kettő, egy...rendben...nulla negatív két egység...a sürgősségire...
Azután minden elhalt, teljes sötétség...

...Halk hangok jutottak el tompán a füléig, mintha egy dobozból beszélnének, aminek a fedelét nem lehet kinyitni. Rájött, hogy a szeme csukva van. Erőszakkal ki akarta nyitni, de úgy tűnt, lehetetlen, mintha örökre lezárultak volna. Pánikba esett. Talán már halott lenne? Az nem lehet! Erőt vett magán, résnyire kinyitotta szemeit, de a fény szinte égette a retináját. Visszacsukta, ám hirtelen ráeszmélt, hogy egy kórházban van. Hunyorogva nézett fel ismét, mindenhol csövek, monitor, fehérség, ágyak, csempe. Egy alak ült az ágyánál. A homályosság lassan kitisztult, Zsolt volt az. Aggódó arcáról mindent le lehetett olvasni. Zilált volt, borostás, szemei alatt karikák. Látszott, hogy az utóbbi időben alig aludt. Kezeiben egy óriási perecet szorongatott, ez volt Lilla kedvence. Arra emlékeztette, mikor régen a Városligetben sétáltak hétvégenként, de olyan abszurd volt, hiszen úgysem tudta volna megenni, eszméletlen volt eddig. Olyan butaság futott végig az agyán, vajon minden nap egy pereccel állított be Zsolt?
Halvány mosoly és megkönnyebbülés suhant át a férfi arcán.
- Hála Istennek! - szakadt fel belőle egy sóhaj.
Lilla mondani akart valamit, de csak rekedt suttogás jött fel a torkából.
- Ne mondj semmit, nem szabad! Csak pihenj!
Lilla nem tudott beszélni. Meg akarta kérdezni, mi történt, hogy került ide, mióta van itt. Zsolt, mintha kitalálta volna, elkezdte sorolni.
- A zebrán mentél át, nem figyeltél a piros lámpára. Súlyosan megsérültél, újraélesztettek. Rohammentővel hoztak be. Azt hittem, nem éled túl, belső vérzésed volt, több törésed, órákig műtöttek. Két hete vagy eszméletlen.
Lilla megdöbbent. Most fogta csak fel, milyen súlyos a helyzete. Tagjait, testét lassanként érezni kezdte, iszonyatos fájdalom járta át mindenhol. Nem értette, Zsolt mit keres itt, miért van mellette.
Zsolt megfogta a kezét.
- Ne haragudj!- mondta, és semmi másra nem volt szükség, tudta, nem kellenek ide szavak. Ostobák voltak, de képtelenek lennének egymás nélkül élni. Zsolt a mindene, mindig is szerette. Ki akarta mondani, hogy szereti és ő is sajnálja, de képtelen volt rá. A férfi megsimogatta az arcát, majd határozottan mondta:
- Soha többet nem engedlek el!

- Grace -





A bejegyzést írta: Tündér

Hozzászólások

fordított időrendi sorrend

Nagyon meghatott, köszönöm Grace! <3

megtekintés Válasz erre: Virág

Nagyon meghatott, köszönöm Grace! <3

Köszi Virág! <3
A férfiak és a nők másként vagyunk huzalozva.
Mi elvárjuk, hogy párunk minimum naponta egyszer elmondja, hogy mennyire szeret bennünket, vagy ha nem is mondják ki, de legalább egy kedves gesztussal, simogatással, öleléssel adják tudtunkra.
Ők azonban ennél sokkal szemérmesebbek, úgy gondolják, hogy nekünk éreznünk kell, mennyire szeretnek bennünket, hiszen állandóan ott lebzselnek körülöttünk, és már maga a jelenlétük is összetartozásunk jeles bizonyítéka.

megtekintés Válasz erre: Yolla

A férfiak és a nők másként vagyunk huzalozva.
Mi elvárjuk, hogy párunk minimum naponta egyszer elmondja, hogy mennyire szeret bennünket, vagy ha nem is mondják ki, de legalább egy kedves gesztussal, simogatással, öleléssel adják tudtunkra.
Ők azonban ennél sokkal szemérmesebbek, úgy gondolják, hogy nekünk éreznünk kell, mennyire szeretnek bennünket, hiszen állandóan ott lebzselnek körülöttünk, és már maga a jelenlétük is összetartozásunk jeles bizonyítéka.

Ez általában igaz, bár ismerek olyan házaspárt, akiknél pont fordítva működik. :) Nagyrészt lelki alkat kérdése.
Köszönöm Yolla, hogy ovastál. :)
Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: