Együtt az úton
2015. február 22.
Esős, szürke hétköznap volt. A pályaudvar tele volt emberekkel. Némelyek sietősen lépkedtek az induló vonatukhoz, bőröndökkel és utazótáskákkal kezükben tartottak valamelyik vágányhoz, mások búcsúzkodtak, integettek a vonat mellett állva. Sokan most érkeztek meg a vonattal, és próbáltak elsőnek leszállni a beálló szerelvényről.
A 10-es vágányon egy vonat várt az indulásra. Már csak pár perc volt hátra, a kalauz az utolsó kocsinál figyelte a felszállókat. Egy nő futott a vonathoz, hosszú kabátja lebegett utána, vörös, derékig érő haja csapzottan széjjel állt. Lihegve ugrott fel az utolsó ajtón, ahogy fellépett, a kalauz belefújt sípjába, és a vonat lassan kigördült az állomástól. A nő botladozva haladt a fülkés kocsi folyosóján, ahogy a vonat áthaladt a váltókon és ide-oda kanyargott. Közben próbálta a levegőt normális ütemben szedni. Úgy döntött, nem megy tovább, a következő fülkében fog leülni. Elhúzta az ajtót és benézett. Egy idős házaspár ült bent, a többi ülés szabad volt. Gyorsan lehuppant az egyik szabad helyre, és próbálta rendbe szedni magát. Még fésülködni sem volt ideje, ziláltnak, ápolatlannak érezte magát. Máskor smink nélkül ki sem lépne az ajtón, de ez a mostani helyzet más volt. Gyorsan jött el otthonról, összekapkodta néhány dolgát, már nem is emlékezett rá, hogy miket. Benézett a táskába, persze a legfontosabbakat otthon hagyta. Megszólalt a telefonja, kinyomta, dühösen ledobta a mellette levő ülésre. Teljesen elege volt mindenből. Kinézett az ablakon, próbálta az elsuhanó tájjal lekötni magát, de persze a gondolatai nem ott jártak. Egy idő után azon vette észre magát, hogy szemei az idős házaspárra kalandoztak.
Ott ültek egymás mellett szótlanul, fogták egymás kezét, arcukon boldog megelégedéssel. Nem tudott nem rájuk nézni. Elkezdett azon gondolkodni, hogy milyen jó nekik, semmi gondjuk nincs, a gyerekek már rég kirepültek, nyugodtan élhetik az életüket. Igazából haragudott rájuk, itt ültek a nyugalom szobraként, miközben neki romokban volt az élete. A ma reggeli veszekedés volt az utolsó csepp a pohárban.
A telefonja megint megszólalt. Felkapta, gyorsan ki akarta nyomni, de valahogy kicsúszott a kezéből, és a földre esett. Mérgesen nyúlt utána, kikapcsolta, és bedobta a táska legmélyére. Észrevette, hogy a házaspár őt nézi. Ezen megint csak felhúzta magát, eszébe jutott, hogy miért is nem hozott valami újságot magával.
A néni megszólalt:
- Nagyon el akarja érni valaki!
Hangja kedves, szeretetteljes volt, őt mégis bosszantotta.
- Igen, így van – mondta közömbösen, árnyalatnyi flegmasággal.
A néni nem hagyta magát lerázni, tovább folytatta.
- Meddig utazik?
- A célállomásig.
Hidegen válaszolt, majd elfordult. Remélte, hogy itt lezárhatják a beszélgetést egyszer s mindenkorra. A néni azonban nem vett tudomást az udvariatlanságról. Csak úgy elkezdett beszélni magukról.
- Mi Erdélybe megyünk a papával. Tudja, ott született, és megígértem neki, hogy visszamegyünk még egyszer az életben. Kicsit messze van, de együtt kibírunk mi sok mindent. – Itt a bácsira nézett és elmosolyodott. – Nem rég jöttünk ki a kórházból. Bent volt a papa egy hónapot. Mindig látogattam, minden nap. Nagyon hiányzott. Azt mondták az orvosok, hogy nagyon beteg.
Itt egy kicsit megállt, elcsuklott a hangja. A nő ránézett és figyelni kezdett.
- Nem tudjuk, meddig fog még élni, de a hátralevő időt ott töltjük a szülőfalujában. Ott nagyon szép és nyugalom is van. Ránk fér egy kis békesség, tudja, nem volt mindig olyan rózsás az életünk. – miután látta, hogy a nőt érdekli, folytatta – Fiatalon házasodtunk össze, hamar jöttek a gyerekek, pedig csak egy szobánk volt. De mi boldogok voltunk, pedig volt, hogy csak üres kenyeret ettünk vacsorára. Aztán jött a háború, papát elvitték katonának, majd hadifogságba került. Nyolc évig nem láttam.
A bácsi folytatta:
- Azt hittem nem élem túl a hideget, az éhezést Szibériában, de arra gondoltam, hogy az én feleségem és a gyerekeim otthon várnak rám, összeszorítottam a fogamat, és valahogy mentem tovább. Mindig csak az aznapot akartam túlélni, csak azon legyek túl. – a bácsi remegő, gyenge hangon beszélt, el is fáradt az emlékektől.
A nő nem bírta tovább, belekérdezett.
- És hogy élte túl a férje nélkül a háborút, egyedül a gyerekekkel? – nézett a nénire.
- Hát, tudja nem volt könnyű. Sokat kellett nélkülöznöm, sok könnyet hullattam, de mindig voltak jó szándékú emberek, akik adtak egy pár falatot. Amikor a papa végre hazajött, beteg volt, gyenge, sokáig nem tudott dolgozni. Én jártam a földekre aratni, kapálni, otthon a háztájit neveltem, a háztartást elláttam. Néha annyit dolgoztam, mint egy férfi. De kibírtam. Soha nem voltunk gazdagok, négy gyereket neveltünk fel, de szerettük egymást, és ez elég volt.
A néni elhallgatott, a bácsinak adott inni, mert az megszomjazott.
A nő elgondolkozott. Tudta, hogy ő képtelen lett volna végig csinálni azt, amit a néni. Már rég feladta volna. Tulajdonképpen miért is rohant el otthonról? Mert a férje megígérte, hogy elviszi egy jó kis hétvégére. Már sokadszorra ígérte. Ehelyett dolgozni ment, hogy legyen pénzük, hogy jó autójuk legyen, márkás ruháik, gazdag környéken lakjanak. Muszáj volt tartani a színvonalat a barátaik előtt. Neki pedig az ígérgetésekből elege lett, ő ki akart kapcsolódni egy drága szállodában, pihenni akart, jól érezni magát az egész heti irodai munka után. Milyen jó is ennek a házaspárnak, ők a semmi között is boldogok voltak. Nem tudta, hogyan csinálták. Nem akart rákérdezni, de egyre jobban bolygatta a dolog, végül csak rászánta magát.
- És hogy tudtak a szegénység közepette is boldogok lenni?
A néni ránézett, elmosolyodott, majd csak annyit válaszolt:
- Egymásért, a gyerekekért éltünk, nem néztük, hogy nekünk mi hiányzik, azzal voltunk boldogok, ami nekünk jutott. A másikra figyeltünk, nem magunkra.
A nő ezt az utolsó mondatot forgatta magában. „A másikra figyeltünk, nem magunkra.” Ő mennyire tudott a férjére figyelni? Hogy a férjének mi jó, az tulajdonképpen soha nem izgatta. Csak az, hogy meg legyen mindenük, ami kell. A férje sokat dolgozott, hogy legyen pénzük, hogy ő drága ruhákban járjon, hogy drága parfümöket, cipőket és táskákat vegyen magának. Hiába volt meg azonban mindenük, nem volt idejük rá, hogy élvezzék azt. Világossá vált számára, hogy ez egy véget nem érő körforgás. Wellness hétvégét akart, ahhoz pénz kell, azért meg sokat kell dolgozni, a sok munka miatt pedig nem marad idő a hétvégére. Most először gondolta úgy, hogy bárcsak egyszerűbben élnének, bárcsak a közeli parkban tudnának sétálni kézen fogva inkább, mint a tárgyalásokra rohangálni, és aktákat tologatni. Már nem akart elrohanni, nem akart az anyjához utazni napokra a férjétől messze. Ott akart lenni a férje mellett és változtatni mindenen. Úgy élni, mint ez az idős házaspár, egymásra figyelve. Tudta, hogy neki kell megtennie az első lépést. Elővette a telefonját és bekapcsolta. Beütötte a férje számát.
- Szia, ne haragudj, hogy reggel elrohantam. Nincs kedved este étterembe menni? Beszélgethetnénk, sétálhatnánk egy kicsit. …Jó, rendben, nem baj, ha későn jössz, várlak… És…szeretlek.
A nő felállt, elhatározta, hogy a következő állomáson leszáll, és hazamegy.
- Vigyázzanak magukra! Mindent köszönök!
A néni és a bácsi egymásra néztek. Nem sokat értettek az egészből, nem tudták, hogy ők, az egyszerű emberek példák lehetnek valaki számára. Csak azt látták, hogy a nőt mintha kicserélték volna, mosolygott, nyoma sem volt zord rosszkedvének.
Elköszöntek, szorosabban fogták egymás kezét. Még nehéz út állt előttük.
- Grace -
A bejegyzést írta: Tündér
Hozzászólások
időrendi sorrend
Kellenek az idősek, az ő tapasztalatukkal, a maguk egyszerű magyarázatával... nem árt meghallgatni őket, és levonni a szükséges tanulságot.. egy fokkal szebb lenne a világ, ha hallgatnánk is rájuk... ebben a történetben ez sikerült.
Jólesett a lelkemnek! :-)
Köszönöm! :)
Igen, sok mindent tanulhatunk a régi öregektől, többet kéne rájuk figyelnünk.
Grace
Hú, ez nagyon jó!
Gratulálok: Yolla
Köszönöm! :)
Grace
Szia Grace, megint elvarázsoltál!
Valóban, a titok egyszerű, a másik fontosabb legyen mint mi magunk. A tiszta szeretetben nincs önzés. Nincs jobb, mint mikor mindketten ugyanígy tekintenek egymásra, mert amikor nem, akkor már nem jó.
Puszi, V
Köszönöm! :)
Én is így gondolom, ahogy leírtad.
Puszi, Grace
Jólesett a lelkemnek! :-)
Gratulálok: Yolla
Valóban, a titok egyszerű, a másik fontosabb legyen mint mi magunk. A tiszta szeretetben nincs önzés. Nincs jobb, mint mikor mindketten ugyanígy tekintenek egymásra, mert amikor nem, akkor már nem jó.
Puszi, V