Élek még

2024. április 29.

Vissza a naplóhoz

A temetés 3.-án lesz, de nem megyünk, mert fater szokás szerint tökölt már megint, ezért szervezetlen kb. minden, meg kerüli a kényelmetlenségeket, pl. ő nem akar tömegközlekedni, az Ildivel akarta felvitetni magunkat, azonban hajnali 4-kor kéne indulnunk innen, hogy odaérjünk és azt az Ildi nyilván nem vállalná, de nem rohanok előre. Tény, hogy alig tudta intézni, amiket kellett, mert hol a telefont nem vették fel, hol nem volt bent az illetékes, hol nem kapott infót, ami miatt megakadt a következő lépéssel, viszont nem is igazán tette oda magát, hogy haladni tudjon, csak beletörődött, amikor nem érte el őket, nem próbálkozott ismételten, így nem tudtunk kb. semmit. Annyit tudott meg hó' eleje óta, hogy miért halt meg a tesója és hogy mennyi lesz a temetés alapköltsége. Dühös is volt, hogy elmegy minden félretett lóvé és hogy megint kérhet a Gabitól (pfejj), valamint mivel még megfelelő öltözék is kellett volna, meg koszorú, plusz benzinköltség az Ildinek (akkor még nem tudtuk az időpontot és hogy kivitelezhetetlen az autós verzió), így közölte, hogy nem fogunk menni, mert "nem fog mégtöbb pénzt eltemetni". Pénteken kapta meg az értesítést, hogy mikor és hol lesz a temetés, amire megint felhúzta magát és megerősítette, hogy tényleg nem megyünk, mert nincs miben és különben is ígyis rámegy már a gatyánk az egészre, nem öl bele mégtöbb pénzt a ruha, meg a koszorú megvételébe. Tény, hogy jóideje nem voltak jóban a tesójával, de azért elég érdekes ez a hozzáállás. Mondtam neki, hogy az öltözékkel amúgy sem most kéne kapkodni, ugyanis már hó' elején értesítették a halálozásról, ergo volt majd' 1 hónap arra, hogy rendezve legyen a kérdés. (Ha én kezelhetném a zsozsót, már az elején megvettem volna a megfelelő szerkót, mint ahogy mondtam is többször, de jött a szokásos "ráér még" szöveg. Pató Pál úr.) Mondtam neki, hogy a benzinköltség ki is esik, mivel egyrészt az Ildi tuti nem fog hajnali 4-kor elindulni innen, hogy 9-re odaérjünk, szóval amúgy is csak azt tehetjük, hogy 2.-án felbuszozunk a Gabihoz és másnap onnan megyünk a vonattal a temetésre, de fater mondta, hogy nem fog hajnalban kelni a Gabinál, hogy onnan még elvonatozzunk a temetőbe, meg Pestre sem akar felbuszozni, mert "az macerás". Annyira kényelmes típus, hogy hihetetlen. Lényeg, hogy nem megyünk, pedig ha másképp' csinál dolgokat, akkor meg lehetett volna oldani, meg ha nem ragaszkodna ahhoz, hogy kocsival hurcolják. Inkább nem vesz búcsút a tesójától, mert pár dolog nem tetszik neki. -.- Mindegy, ez már az ő dolga.
Van mégvalami, illetve 2 dolog, de azokat még helyre kell tennem idebent, bár már haladok, mert nincs más út. (Az érzékeny olvasóknak jelzem, hogy kemény részek is következnek, döntsön mindenki belátása szerint a továbbolvasást illetően.) Beszéltem a Dokival pár dolog kapcsán és nem jó dolgokat hallottam. Az a kisebbik gondom, hogy teljesen letiltott a repülésről (ugye eddig kétfedelű géppel ugyan nem szívesen, de engedett volna, mondván nem ráz annyira, azonban mostmár arról is letiltott). Ezzel végleg elestem a nagy álmomtól, hogy valaha repülhessek. Ez is nagyon rossz érzés és erős, tehetetlen dühvel tölt el, hogy ezt is elvette a kór, de mondott mégvalamit, amitől fordult egyet körülöttem is és bennem is a világ és 2 napig nem tértem észhez, kb. robotpilótán működtem. A kezem mozgott, a szám beszélt (bár, alig), szóval látszólag itt voltam, csináltam a dolgaimat, viszont én valahol máshol jártam, kiestem még önmagamból is, nemhogy a valóságból. Még mindig az a kímélőprogram fut nálam, de néha belémvág a dolog és az annyira sok(k), hogy azonnal blokkol az agyam és visszakapcsol a kímélőprogramba, ahol kb. nem fogom fel a dolgokat és az "itt és most", de még én magam is valószerűtlen vagyok, olyan, mintha valami álomban lebegnék, minden zavaros olyankor. A sok terápiának köszönhetően persze már levágtam mi van; olyankor disszociálok, magyarul az agyam tényleg védekezőmódba kapcsol. Kérdés, hogy ez meddig fog kitartani. Érzem, hogy valami rohadt nehéz van rajtam és fogalmam sincs mi lesz, ha kiold ez a védekező üzemmód, bár azon vagyok, hogy kizárjam a dolgokat és azt tegyem, amit eddig: csakis arra koncentráljak, hogy kitartsak és azt tudatosítsam, hogy nem lesz gond! Félig-meddig már visszanyertem az optimista, reménnyel teli, ösztönösen küzdő és továbblépő oldalamat, szóval nem fogok letargiába esni most sem! Amint a Doki kimondta azokat a mondatokat, egyből megbénultam, nem is emlékszem miket mondott még és én miket mondtam neki. Gépiesen csináltam a dolgomat, de köztes időkben nagyrészt hol pörgő aggyal, hol kiüresedve feküdtem, vagy védekezésből aludtam aznap is, másnap is, meg állandóan berántott az a disszociatív állapot. A zaklatottságtól feszült a mellkasom, meg a fejem is majd' szétrobbant a stressztől és hiába fojtogatott a tehetetlen düh és némi keserűség (a repülési tilalom miatt, meg a Tesóm és a Jóbarátom miatt, hogy ha mégis beüt a game over, akkor hogyan fogják kezelni, bár a Tesómról sajnos továbbra sem tudok, de ha írni nem is, viszont olvasni esetleg tud és egyszercsak nem írnék többé, Ő is levágná, hogy miért), szóval belémszorult minden. Talán jobb is, mert amennyire telítődve voltam, nagyot szólt volna, ha egyszerre kirobbant volna. Nyilván az sem jó, hogy nem távozott, mert a beragadó stressz sem tesz jót, de mindegy, egyelőre valahogy elmúlt az a robbanásközeli állapot. Magamat továbbra sem sajnálom és továbbra sem félek, mert van hitem, van reményem, van akaratom, megyek tovább és teszem, amit eddig: apait-anyait beleadok, hogy szinten maradjak! Meg kell találnia a Tesómnak is, ha egy nap tud jelentkezni! Nagyon hiányzik! Terveztem már egy pozitív töltetű bejegyzést a témában, ami meg is fog születni mindennek ellenére, mert nem fogom magam hagyni! Nincs helye a megingásnak! Talán most átkattant valami és Isten adja, hogy ez a hajtóerő és bizakodás kitartson! Majd beszélek a pszichológussal erről az egészről, mert most perpillanat ugyan higgadt, elszánt, bizakodó vagyok, de befigyelnek a disszociatív állapotok, meg a torkomba telepedő szikla, ahányszor benyomja az agyam azt a lemezt, amit a Dokitól hallottam. Tegnap nagyon sokat segített a Jóbarátom is, a jelenben voltam, nem tudtak beférkőzni a tudatomba a hallottak, mert elterelt a másról való beszélgetés, vagy ha az elhangzottak szóba is kerültek, Ő biztatott, meg próbált reményt adni (ami amúgy bennem sem veszett el, mert sosem szokott), de aztán amikor már nem beszélgettünk, visszakapcsolt ez a magamról és a valóságról való félig 'leválasztódás', magyarul megint beleestem abba a védekezőmódba.
Igencsak ólmosra sikerült ez a poszt, szóval hogy oldjam a súlyát, inkább beírom azt a tervezett pozitívat ide a végére. Egyfajta mankónak, kapaszkodónak szánom a következőket és nemcsak a magam számára, hanem mások számára is, akiknek szükségük van rá. Nem igazán volt még arra példa, hogy megrémüljek, egykezemen meg tudom számolni, hogy hányszor ijedtem meg (a mostani esettel együtt is elég 1 kezem), de olyankor is sikerült gyorsan csatornát váltanom, mert luxus arra használni az energiát, meg többször bebizonyosodott számomra, hogy a gondolatoknak és az akaratnak teremtő erejük van, szóval már csak emiatt sem engedtem semmiféle negatív gondolatot, vagy érzelmet érvényesülni. Ezt ösztönösen csináltam, de aztán egy nap a Dokim azt mondta, hogy ennek nagy szerepe van abban, hogy viszonylag lassan romlok és hogy még életben vagyok. Ez akkor egyszerre sokkolt és egyszerre adott erőt, hiszen nagyon fontos és erős 'fegyver' van a kezemben általa. Fogalmam sincs, hogy most miért nem sikerült teljesen és azonnal csatornát váltani, de azon vagyok, már nemsok kell hozzá. Nincs más lehetőség! Hogy visszatérjek a fegyverhez; több eset is bizonyította a számomra (de bárki számára bizonyítja, aki felismeri), hogy az akaratnak, az elmének hatalmas ereje van! Nem fogok hazudni, röhögtem korábban az agykontrollról beszélőkön és emeletes baromságnak tartottam, hogy az majd segít, ha nagyon akar az ember, de aztán a sors megmutatta, hogy így van! Az elmúlt időszakban 3 esetet is elémtolt az élet és hiszem, hogy ez sem véletlen! Az érintettek állapotának részleteit csupán azért fogom leírni, mert azok fogják kiemelni a csodákat, az akarat és a fizikai/mentális erő hatásait, nem pedig azért megyek részletekbe, hogy bárkit lehúzzak. Neveket és részleteket azért írhatok, mert a neten is fentvannak az esetek, ergo nem sértek személyiségi jogokat, bár az egyik esetben nem fogok konkrétan írni az illetőről, mert egy kedves ismerősöm az érintett. Nyilván megkérdeztem, hogy megemlíthetem-e az esetét, de nevet és olyan részleteket nem fogok írni, amiről felismerhető. Vele kezdem. Adott egy addig - tudtommal - egészséges, 40-es éveiben járó férfi, akit egy nap megtámad a saját szervezete és kishíján megöli, de itt a lényeg: életben maradt! Elvileg képtelenség, mert a laboreredményei és a kórsága természete alapján lehetetlen, hogy éljen, de él és nemcsak, hogy él, hanem nagyon sokat fejlődött! A mozgásképtelenségből viszonylag rövid idő alatt odáig jutott, hogy pár kilométert már elsétál, az izmai erősödnek, az eddig nem mozgó kezét is tudja már valamelyest mozgatni (persze torna is kell rá), elkezdte visszaszedni az elvesztett kilókat is, jelenleg remissziós szakaszban van és Isten adja, hogy ez minél tovább kitartson! Az illető kb. pofánröhögte a kaszást és azóta is csakis előre tekint, abszolút nem sajnálja magát Ő sem és ez is nagyon lényeges! Hatalmas mentális és fizikai teherbírásról tanúskodik az esete, ezért előttem is Ő az egyik példa arra, hogy az akarat mire képes, meg hogy érdemes reménykedni, valamint hogy csodák léteznek! Hiszem, hogy lesz még ennél is jobb állapotban és ezzel egy újabb csoda történik Vele!
A másik eset egy mindössze 14 éves kissrácé, Arnold Chappin-é, akinél operálhatatlan agydaganatot diagnosztizáltak tavaly nyáron és a prognózis szerint fél éve, de legjobb esetben is max. 9 hónapja volt hátra, ha sugárkezeléseknek vetik alá. Lebénult a fél oldalára, a beszéde is nehézkessé vált, állandó hányás, durva fejfájás és ki tudja mi minden gyötri még, de Ő állítólag még most is a családjára és a barátaira van tekintettel, meg még mindig képes nevetni és ezért megérintett a sorsa, követni kezdtem azt fb.-n, ami nem lehet véletlen, ugyanis így szolgálhat az Ő esete is pozitív példaként előttem (is). Egy ideje csend volt vele kapcsolatban, így azt gondoltam talán elment, de a napokban az édesanyja megírta, hogy még mindig küzd, sőt, kicsit javult az állapota, holott ugye orvosilag már nem is élhetne! A 'jóslatok' tehát nem mindig igazolódnak be, ez pedig szintén egy kapaszkodó lehet bárkinek - nekem is! Karácsony előtt állítólag majdnem elvesztették, mert egy nagyon agresszív kezelés hatására a daganata központja elkezdett elhalni, ami sokszorosára súlyosbította a tüneteit, de kitartott és nem értik, hogy hogyan bírta ki. Hiszem, hogy a hatalmas akaratereje és életszeretete nagyban hozzájárul ahhoz, hogy még életben van, ami rá nézve is pozitív, de másoknak is erőt adhat és jó példával szolgálhat. Az a kezelés, ami kishíján elvitte, javulást hozott, állítólag érthetőbben beszél, visszatért az energiája, az ébersége és ezért most elkezdhettek Nála egy új gyógyszert, szóval Isten adja, hogy történjen valamiféle csoda vele is, már csak azért is, mert még csak egy gyerek! Elvileg ezzel a kezeléssel sincs jövője, de történtek már csodák és remélem az övé lesz a következő! Az Ő példája is egy kapaszkodó számomra és az lehet bárki számára, hogy ki kell tartani még akkor is, ha elvileg valamire nincs esély, sosem szabad feladni a reményt! Ebbe kapaszkodom én is!
A következő eset egy fiatal lányé (biztosan sok idetévedőnek/rendszeres követőmnek lesz ismerős a neve, mert sokszor adtak hírt Róla neten is, tv-ben is), Csire Zsuzsié. Sajnos nemrég elment csupán 21 évesen, de az ő esete is példaértékű! 10 éves korában valami vírus megtámadta a szívét, amit oly' mértékben károsított, hogy 11 évesen donorszívre volt szüksége. Ha jól rémlik, pár év után kilökte a szervezete, ezért újabb transzplantációra volt szüksége, de végül azt a szervet sem fogadta be a szervezete, mostanra kilökte, ezért nemrég elhunyt. A 10 éves kálváriája alatt állítólag több, mint negyven (!) szívműtéten kellett átesnie, Ő mégis jól tanult mindvégig és állítólag mindig mosolygott, jóságos volt, nem törte meg az ellopott gyerekkor és a sok szenvedés sem. Állítólag még a kórházból is vizsgákra járt, amiket sikeresen letett, mert végig tanult, szóval elképesztő mentális, fizikai és akaraterővel rendelkezett Ő is, amiről hiszem, hogy hozzásegítette ahhoz, hogy ennyi ideig kitartson! Miután megtudta, hogy nem tudnak már segíteni rajta, akkor sem adta fel, elkezdte kipipálni a bakancslistáján szereplő pontokat és tanult tovább, mert mégis annyira bízott abban, hogy meggyógyul! Az utolsó interjút is mosolyogva adta, miközben arról beszélt, hogy fogy az ideje! Az az akaraterő, hit és életszeretet, ami jellemezte, szintén példaként szolgálhat sokak számára - számomra is! Ez csak 3 történet, de sok van még a világban és mind bizonyítja, hogy az elme mikre képes, úgyhogy ha ezekre fókuszál az ember, az megerősítést tud adni. Ha ez a 3 (és még ki tudja mennyi) ember képes volt az elvileg lehetetlenre, akkor nekem is sikerülhet és bárkinek! Nyilván nem varázserejű a dolog, de mivel nem tudható, hogy kinél fog működni, ezért megéri reménykedni és kitartani! Azt már én is jópárszor tapasztaltam, hogy a gondolatok és a hozzáállás kihatnak a fizikumra, ami ad egy biztonságérzetet és motivációt is, mert egyrészt van mihez nyúlnom, másrészt legalább részben irányíthatom a folyamatokat. Mint mondtam, régebben hókuszpókusznak tartottam az agykontrollt, de a sors rákényszerített, hogy belekapaszkodjak, mint az egyik utolsó cérnaszálba és döbbenetemre működött! Nyilván nem azonnal, de nem is az a lényeg és az sem lényeg, ha most én vagyok az, akire szemforgatva néznek páran, mert ők sem hisznek benne, ugyanis az számít csak, hogy működik, ezzel enyhítve a fájdalmaimat és a rosszulléteimet. Nem mindig segít, nem is mindenben, meg ha ez csak így működne, nem létezne az orvosi szakma, de nekem már az is elég, ha 10-ből mondjuk csak 7 rosszullétet kell elviselnem, vagy ha egy őrjítő fájdalmat lejjebb tudok csökkenteni legalább viselhető mértékűre. Amúgy nemcsak ennyit tud ez a dolog, mert van, hogy teljesen elmúlik, vagy fel sem erősödik egy rosszullét, vagy pedig fokozatosan elmúlik az addig magzatpózban anyázós, könnycsorgatós neuropátiás élvezet. Mondhatnánk, hogy csak véletlen, de többször bebizonyosodott, hogy tényleg az akaratom, meg az összpontosítás dolgoznak olyankor, mert ahányszor kizökkent valaki/valami, miközben 'szugerálom' a fájó területet, vagy 'mantrázom', hogy jobban leszek, újra felerősödik a fájdalom/rosszullét, de amint újra koncentrálni tudok (ami nem könnyű, pont a fájdalom/rosszullét mértéke miatt, de biztatásként mondom azoknak, akik esetleg szintén megpróbálják, hogy nem lehetetlen), olyankor újra elkezd enyhülni! Nemcsak egyszer, meg kétszer, hanem többször tapasztaltam, ezért mondom, hogy tényleg az elme dolgozik. Én nem 'térítek', csupán megerősítem, hogy tud működni ez a dolog és hátha ezzel is tudok reményt, erőt adni bárkinek. Nem minden esetben segít, de nekem már ez is nagy könnyebbséget jelent és némi megnyugvást is, hogy van valamennyi beleszólásom az állapotomba. Ehhez nyilván hozzájön az is, hogy nem tekintek magamra betegként (talán ezért is taglóztak le a Doki mondatai, hiszen ugye a hétköznapokban 'elfelejtem', mizu van), ami ellentmondásos lehet, mert naponta emlékeztet a szervezetem, csakhogy nem érdekel. ;-) Ezért is lapozom most tovább és rakom el azokat a mondatokat egy olyan zugba, ahonnan nem tudnak ártani és visszahúzni! Valami átkattant a toronyban, most sok erőt érzek magamban.

A bejegyzést írta: Arnold91