Élet a kasszasoron 3.rész. Vendégeink
2016. január 24.
Ha az ember lánya egy gyorsétterem kasszáján dolgozik, naponta több tucat különböző emberrel érintkezik. Ha olyan szerencséd van, hogy szereted az emberekkel való munkát, mint én, akkor ez jó és szórakoztató is egyben. Épp tegnap hallottam azt a mondást, válassz olyan szakmát, amit szeretsz és soha többet nem kell dolgoznod. Nos, esetemben nem tudom, hogy történt, ki választott kit de itt vagyok és mesélek nektek kicsit a vendégeinkről.
A visszatérők
Ők azok, akik már ismerősként köszöntünk, szinte előre a tálcára készítjük a menüt, mert nem túl gyakran térnek el a megszokottól. Ragaszkodnak a bevált ételekhez, ritkán hajlandók kipróbálni az újdonságokat. Velük könnyű dolgunk van, semmi cicó, éhesek, kapnak enni, továbbállnak. Mindenki boldog.
Az újoncok
Azonnal felismerhető típus, tanácstalanul nézik a fejünk fölött lévő képeken a kínálatot. Legtöbbször el is mondják, hogy még sosem jártak nálunk, adjunk tanácsot, ötletet, mit egyenek. Ez izgalmas és érdekes része a munkánknak, legalábbis számomra kihívás, hogy a vendég elégedetten távozzon, miután jól lakott és máskor is visszatérjen.
A kamaszok
A srácokat több kategóriába lehet sorolni. Van, aki csak gyorsan bekapja a legkisebb szendvicset, csak úgy, kézbe kéri. Van, aki a lánynak akar imponálni és meghívja egy bármilyen kajára, a lány közben pirulva tiltakozik, nem, tényleg, majd én fizetem, hisz emancipáció van meg harcos feminista is vagyok és különben is anyám nekem is adott pénzt. A fiú csak győz a végén. Istenem, ha a lány tudná, milyen ritka az ilyen srác manapság, főleg tizenhat évesen, villámgyorsan eltenné a saját tárcáját.
Aztán vannak azok a kamaszok, akik a kérem és köszönöm szavakat nem nagyon ismerik de apuci húszezresét lobogtatják úgy harmincadika körül. No ilyenkor kicsit felmegy a pumpa, nem azért, mert hó végén egy kölyöknél ennyi pénz van, hanem mert ha az én gyerekeim így nem köszönnének pl. egy étteremben, hát minimum nyakon csapnám őket. Ilyen esetben a szülő a nevelés és a gyerekre fordított idő hiányát igyekszik Deák Ferenccel kárpótolni, de ez az ő gondja, nekem nem tisztem eldönteni, ki, hogyan neveli a csemetéjét. A felsorolásból nem hagyhattam ki ezt a kategóriát sem, hisz ezeknek a gyerekeknek a jelentős hányada a plázákban tölti a fél életét.
A család
Egy, két esetleg több gyerek, nyúzott szülők, simán csak ennének valamit, hogy otthon ne kelljen még a vacsorával is bajlódni. A három gyerek minimum négyfelé rohan rendelés közben, mind mást akar, még véletlenül sem jutnak közös nevezőre. Ilyenkor együttérzőn mosolygok az anyukára, bólint, cinkosokká válunk, nekem is van ám három, tudom, csak türelem, előbb-utóbb sikerül választani. Igen, a gyümölcslé ne legyen nagyon hideg, hálás köszönet, így is állandóan beteg a gyerek az oviban, igen, ismerős, az enyém is, add oda a néninek a pénzt kicsim, végre egyetértés van, senki nem marad éhen.
Az elégedetlenek
Van, akinek semmi sem jó. Túl hideg, túl meleg, túl kicsi, túl nagy, túl sok és túl kevés. Van a fején sapka vagy nincs, bármit teszel, akkor sem jó, de azért ebből a helyzetből is ki kell hozni a maximumot, hátha legközelebb jobb kedve lesz és talán egy mosolyt meg egy köszönömöt is látunk, hallunk tőlük.
A kínaiak
Kedvenceim. Főleg azok a kínaiak, akik a sajátjukon kívül semmilyen más nyelven nem beszélnek. Mondjuk, találkoztam már olyan kínaival, aki valami rém furcsa dialektusban beszélte az angolt, nem igazán sikerült eldöntenem, hogy mandarin kínai avagy Wu, Xiang, esetleg Hakka nyelvterületről származik, de ő legalább próbálkozott. Csak kínaiul beszélő kínainál jön az activity játék. Mutogatunk, ő a tábla felé, én általában a kezemen a darabszámot, majd a poharat, kérsz kólát, igen, mutatja az alkarját, már rutinból nyomom, csak kétcsontos csirkeszárnyat szeretne de abból is sokat, és mindig majonézt kérnek a hús mellé. Százból egy fizet bankkártyával, százból nyolcvan mutogatja a több köteg Erzsébet-utalványt, mellékesen megjegyzem, szerintem ők gyártják. És vannak azok a kínaiak, akik teljesen beilleszkedtek, szépen beszélik a nyelvünket és sokszor elnézem az idősebbeket, vajon milyen életük van itt. Maguk mögött hagyva a rizsföldeket, az evőpálcikát késre és villára cserélve, a hagyományos pekingi kacsát csípős csirkeszárnyra és egyáltalán az egész ősi kínai kultúrát, ami még az idősebbekben biztos mélyen benne van, nem lehet könnyű háttérbe szorítani itt, Európában.
Celebjeink
Kettőhöz volt szerencsém eddigi pályafutásom alatt, barátokköztnováklaci és a Jóban-rosszban című Oscar gyanús sorozat egyik szereplője is nálunk vacsorázott, bár utóbbit egyáltalán nem ismertem, egy kolléganőm felhívta rá a figyelmemet, hogy most kellett volna minimum hanyatt esni, ez a nyomozó a fent említett sorozatból. Éljen. Jó étvágyat.
Aki viszont nem celeb, számomra mégis a legnagyobb megtiszteltetés, hogy a vendégem lehetett, az nem más, mint dr. Szilvási József, akiről Vujity Tvrtko könyvében olvastam. Az adventista lelkész a ruandai mészárlás után nem sokkal feleségével együtt Afrikába költözött és egyetemet alapított az ottani fiataloknak. A felismeréstől hirtelen meglepődve, mondom egy életem egy halálom, én bizony rákérdezek, tényleg ő az, vagy csak nagyon hasonlít. Láttam a szemében, ő ugyanúgy meglepődött a kérdésen, mint én a találkozástól, de a maga szerény módján úgy érzem, jól esett neki a kérdés. Beszélgetésünk ugyan csak egy csirkeszárny menüre korlátozódott, de a végén ő mondta, hogy örül, hogy megismerhetett. Hát még én, gondoltam!
Minden nap más, minden vendég más, nincs két egyforma szituáció. Pörgés van, élet van, emberek jönnek-mennek, a kasszasor is változik néha, én továbbra is jól érzem magam.
- Anubis -
A bejegyzést írta: Tündér
Hozzászólások
időrendi sorrend
Minden vendég más, mint írod és hallgatnám a meséidet, mert annyira jól tudod előadni a te sajátos, természetes stílusodban, mindezt hibátlanul... és mivel emberekről mesélsz, érzem a pörgést, életet a kasszasoron és mögötte te vagy kedves Anubis. Még sokáig érezd jól magad, hogy mi hallgathassuk a meséidet!
Puszi!