ELFOGADSZ Drágám?!
2011. január 30.
Kényes témát kezdtem boncolgatni mostanában. Azon is sokat elmélkedtem, megosszam-e másokkal ezeket a gondolataimat?! Úgy döntöttem megteszem, mert azt hiszem ez az, amiről mindenkinek van véleménye, talán tapasztalt is ilyesmit, de senki nem beszél róla szívesen.
A témám pedig, az elfogadás a párkapcsolatokban, kizárólag a külső adottságokra, tulajdonságokra szűkítve azt.
Vajon mi kell az igazi szerelemhez? Beszélhetünk-e egyáltalán ilyesmiről akkor, ha a pár egyik tagja fenntartásokkal kezeli a másikat? Létezik-e valódi lelki kötődés fizikai elfogadás nélkül? Milyen érzés úgy szerelmesnek lenni valakibe, hogy az akarattal, vagy akaratlanul, de folyton apró kis tüskékkel, netán tőrökkel szurkál minket bizonyos testi adottságunk miatt? Vagy lehet-e szeretni valakit úgy, ahogy van?
Sétálok az utcán, és igyekszem nem észre venni, de nem tudom. Aztán már tudatosan bámulom a fiatal, szőke lányt a roma fiú oldalán. Kézen fogva igyekeznek a gimnázium felé, de nem mennek el a bejáratig. A sarkon csókot váltanak és elköszönnek. A lány az iskola felé veszi az irányt, a fiú pedig látszólag céltalanul, szomorú szemekkel indul a belvárosba.
Délután szintén az utca végén várja a lányt, aki négy-öt másikkal érkezik. Nagyjából egykorúak, vidáman csacsognak a tinik gondtalanságával, majd a szőke észreveszi a fiút. Menekülne, de késő. Zavartan pillant a barátnőire, aztán a srácra, majd elsétál mellette. A fiú arcán nem látok meglepettséget, csak a reggeli szomorúságot, és sóvárgást…
Nem értem.
Lehet, hogy javíthatatlanul romantikus vagyok, lehet, hogy nem teszem jól, de ha szeretek valakit, akkor teljesen mindegy, hogy fekete-e a bőre, vagy fehér, kövér, vagy sovány, hallássérült, vagy vak. Valamiért szerelmes lettem belé, és ezt maximálisan fel is vállalom. Ha nem tudnám elfogadni, akkor inkább elengedném, de semmiképp sem áltatnám.
Színes a világ, és a megannyi szín mellett rengeteg forma, árnyék, illúzió és valóság található meg benne. Mi emberek is ezekből állunk össze. Vannak velünk született és szerzett, felvett tulajdonságaink. Mindig formálódunk. Persze vannak dolgok, amiken nem változtathatunk, meg olyanok is, amiken nem akarunk változtatni.
Ha netán mégis változtatunk, akkor miért tesszük? Ha valaki fogyásra, hízásra, hajfestésre, vagy bárminemű külsőnkön történő változtatásra kér minket azért, mert „úgy jobban tud szeretni” , az a valaki valóban szeret bennünket? S vajon jól tesszük-e, ha megtesszük, amit kér? Vagy hagyjuk elmenni? Hagyjuk el?
Na és mi van azokkal a dolgokkal, amiken nem tudunk változtatni? Tudjuk, aki a kezünket fogja, valahol belül csatát vív saját magával emiatt, talán valóban szeret, de mégsem tud elfogadni bennünket? Ha nem vagyunk „így” jók, akkor miért is szeret? Ha pedig szeret, miért is nem fogad el?
Élhet-e vajon együtt valódi szerelemben egy fekete és egy fehér bőrű ember? Lehet-e boldog egy alacsony férfi egy nála magasabb nővel? Számít-e valamit az igazi szerelemben az, ha a nő tíz kilóval nehezebb, mint a férfi? Lehet-e akadály egy boldognak ígérkező kapcsolatban, ha a látó nő vak kedvesének el kell mesélje, milyen alakúak a hópelyhek?
S mi a teendő akkor, ha csupán lelki a kötődés, mert az egyik fél nem tudja elfogadni a másik külsejét. Valódi kötődés-e ez a szerelemnek mondott valami? Azt hiszem, nem az.
Szerintem a szerelem arról szól, hogy valamit látok, érzek abban az emberben, akibe szerelmes lettem. Együtt rezgek vele, vágyom a közelségét, az érintését, mert van benne valami, vagy épp minden benne van, amit szeretek. Mert ha rá gondolok, ezernyi pillangó repked a gyomromban, ha nem lehetek vele, fáj a lelkem. Viszont amikor együtt vagyunk, íze lesz tőle a levegőnek…
Nekem ez ilyen egyszerű.
S mi van akkor, ha alacsonyabb nálam, jóval vékonyabb, vagy más színű a bőre, és ezért megbámulnak minket az utcán?
Megmondom, mi van akkor: átölelem és megcsókolom, így adom tudtára a világnak, hogy szeretem azt az embert…és elfogadom!
- Ada -
A bejegyzést írta: Tündér
Hozzászólások
időrendi sorrend
Szeretettel:
Ada
ui: A fehér leány- roma fiú szituhoz:
Kicsit színpadias, de szemléletes. Nagyon jól érzékelteti a kirekesztést, egymás el nem fogadását, a szégyenérzetet. Ostoba kis liba! Ugye? Hiszen tudhatná, a szíve szavát kell követnie!
Nos... Tudja? Megtanította-e neki bárki is, hogy lehet (sőt kell!) szabadon élnie? Lehetne folytatni a helyzet elemzését, de erre az itteni terjedelem kicsi.... :) Igen, tudom, vannak ellenkező példák...
A felnőtt korban átélt szerelem az azért valamitől tartalmasabbá válik, ott már a viszonzás sem marad el. Mégis el tud múlni, ha egyéb szoros kapcsolat nem alakul ki a két ember között, még szeretet szintjén se. Tönkre tesz egy kapcsolatot a féltékenység, az éretlenül, túl fiatalon összekötött házasság, meg egyebek...
Aztán találkozom egy alapban külsőleg csúnya, de végtelenül humoros, okos emberrel, akivel nagyon jól érzem magam. Nem az számított, hogy milyen a külsője, hanem a belső tartalom. Szerettem, ragaszkodtam hozzá.
Én elmondhatom, hogy a családomban volt cigány származású. A testvérem választotta és egy csodálatos házasságban éltek, szerették egymást. Ott sem az számított, hogy milyen származású a kislány, amikor a tesóm belezúgott. A családnak el kellett fogadnia, és ez többé, kevésbé sikerült is. Harmincegynehány évet éltek házasságban. A sógornőmtől tudom, nagyon szerette a tesómat, szinte szerelemmel az utolsó pillanatig.
Visszatérve magamra. A leghosszabb kapcsolatom a sógornőm testvérével volt, tizennyolc év kisebb-nagyobb megszakításokkal. Itt sem az számított, hogy más a származása, a külseje, a bőre színe. Megjegyzem fehérebb volt, mint az enyém télen :-) De nagyon jólelkű, egyszerű, jó szívű ember volt.
Nyomtalanul semmi nem múlik el bennünk. Hordozzuk magunkba egy életen át az első nagy érzéstől, az utolsóig. Mire kitapasztaljuk egymást, el is múlik az élet....
Éva
nos, így elsőre, hajnali fél négykor ennyi tellett,
,, és most álomra térek jószívű természetemmel..."
üdv:
védodi
Az én párom olyan magas, mint én. Ő 85 kg. Én csak szeretnék annyi lenni... Soha nem szégyellt, nem szurkapiszkált, felvállalt bárhol, bármikor. Régen rossz, ha egy kapcsolatban rejtegetned kell a " kis röcögős hájadat" (id.: Bridget Jones naplója), vagy bármi mást, ami TE vagy. Akár testi, akár lelki adottságod.
Bízva abban, hogy a fent említett téma személyesen Téged nem érint, kívánok szép estét egy bölcs gondolattal:
" Egy hal és egy sirály lehet egy pár, de vajon hol fognak fészket rakni?"
Az idézet pontatlanságáért elnézésedet kérve:
Postáska
Szoktam mondani erre azt, bár ez csak a saját mondásom hiába szép a váza, ha belül meg tök üres! Legyen tündérien szép estéd! Pusszancs Orsolya