Elmúlás
2014. november 2.
Az utolsó vers
És végül én is emlék leszek.
Egy öreg jelfán karcolat.
S ha keresnél, szavakban leled
Majd elmosódó arcomat.
Nem marad más, csupán szavaim
S a bennük bolygó fényjelek:
Anyag, melyben megvallja a kín
A testet, amiből vétetett.
Sötét betűkké alvadt élet,
Mely visszhangoz majd messzeséget,
Határtalan szerelmet és könnyet… -
S a vén Idő a szóközökben,
Majd amikor magára döbben,
Nagyot sóhajt és botjára görnyed.
***
Elmúlás
E lassan széjjelfolyó gyertya csonkja,
Melyen táncol a láng, nem sejtve, itt a vég:
A közönybe s a szürkeségbe ontja
A végtelen száz szikrázó fényjelét
S telhetetlenül, még megrészegülve
Nő és erősödik és a viaszba kap
S utószor még izzása felhevül, de
Hirtelen kioltja egy nem várt pillanat...
***
Krisztus
Pilinszky Jánosnak
Most minden néma. A szűrt napfény
A padlóra csobban, szétfolyik,
Majd elszivárog emlékeim
Hajszálrepedéseiben.
Nehéz bútorok csendje üli
Meg a szobát. Rezzenéstelen
Figyelem, amint lelkem lassan
Elhal a szavak Golgotáján.
Felsóhajtok. „Elvégeztetett!”
S tollam a sötétlő időbe mártom.
- Balázs Gyula -
A bejegyzést írta: Tündér
Hozzászólások
időrendi sorrend
Nem egyszerű hitelesen megszólalni, ha az elmúlásról akar írni az ember. Csak nagyon nagy beleérzéssel lehet, azt is csak, mint szenvedő "részestárs". Ambivalens a dolog. Azt hiszem neked mégis sikerült átadnod ezeket a szomorú érzéseket. Köszönöm!
Üdv,
Pí.