Emlékmorzsáim...
2015. december 28.
Egy éve még, december 20-án, kora tavaszias, napsütötte időben tölthetünk el pár órát. Áldottam is e napot! Tíz éve, hogy anyu meghalt. Akkor voltunk kint utoljára a telken, bátyáinkkal együtt, a négy testvér. Akkor anyutól búcsúztunk...
Araszolva, bizonytalan léptekkel haladt előre, keze egyre kapaszkodót keresett... a kerítés mellett lassan poroszkált, miközben biztattam ne féljen, mert az út hirtelen elfogyott... én itt vagyok mellette, két erős kezem és a botja vigyáz reá, csak óvatosan lépkedjen, és menjen egyenesen előre... Én már attól is boldog voltam, hogy az arcára egy kései mosolyt tudtam előcsalni...
- Csak óvatosan! - mondtam, mert az utat borító fűcsomó itt-ott hepe-hupás kissé a vakondoknak köszönhetően...
- Inkább belém kapaszkodj! - biztattam, mint a rózsabokorba...
Amikor megszólalt a telefonom és a vonal túlsó végén alig érthető hangon motyogta el, hogy szeretne kijönni a telekre... "Lelkem felröppent, akár egy hinta..."
*
Nővérem is boldognak látszott. A sógorom meg elkezdett fotózgatni, hogy mit fogalmam sincs, mert minden olyan kopár volt ezidőtájt, de ő biztos felfedezte a számára legszebbet, ami igaz, mert az ezüstfenyőm hatalmasra nőtt, mint utoljára láthatta... Én meg eközben elmeséltem minden egyes ténykedésem, azt is ami kimaradt a tíz év alatt, hol, mi fog kibújni majd tavasszal és elővarázsoltam minden egyes virág helyét..., amit ő már sajnos nem láthatott.
A bejegyzést írta: zsoltne.eva
Hozzászólások
Ehhez a bejegyzéshez senki nem írt hozzászólást.