Erdélyi kavalkád
2016. szeptember 25.
Nagyjából 47 éves voltam, amikor először indultunk a párommal Erdélyt felfedezni. Hihetetlen várakozással eredtem az útnak, hiszen addig is, annyira sok információt kaptam róla, hogy kíváncsiságom az egekbe kúszott már.
A nagy kérdés az volt, hogy hol kezdjük először, hiszen Románia nagyon nagy ország és ezen belül Erdély is kitesz legalább 4-5 Magyarországot.
Végül úgy döntöttünk, hogy az országhatártól kezdve, szépen araszolva megyünk befelé a területre. Úgy gondoltuk, hogy bármennyire szeretnénk, minden zegzugot nem fogunk tudni megnézni, de igyekszünk tájegységenként kiragadni egy kis szeletet belőle.
Mivel Debrecenben élünk a legcélszerűbb az volt, hogy a közeli ártándi átkelőt vegyük célba, ahol hamarosan megláttuk Nagyváradot, amelyet eddig irodalmi tanulmányaimból ismertem csak. Ahogy autóval birtokba vettük a várost, éreztem a levegőben a közelmúlt történéseit és egyben a fellélegzés hatalmas boldogságát. Az emberek lubickolnak, a lehetőségekben és gomba módra fejlesztik és hozzák be az elmaradt 21.-ik századot. Hihetetlen sebességre váltottak, mind az utak, mind az épületek szempillantás alatt épülnek, terjeszkednek a vállalatok, olyan ipari park alakul,hogy csak ámulok.
Ami már rögtön az első pillanatban megfogott, az a színes forgatag, ami egész Erdélyre jellemző. A régmúlt, a szocreál és a mai modern építészet egyvelege keveredik az Erdélyre jellemző sajátos építkezési stílussal, csak kapkodtam a fejem. Hihetetlenül gyönyörűek a templomaik, a belváros múltat idéző épületei. Ami annyira nem fogott meg, azok a régi emeletes házak, amelyekben rengetegen laknak, nekem nem kellemes történelmi eseményeket juttatnak eszembe és szemeimet akaratlanul is könnyekbe rejti. Aztán amikor kijutunk a nagyvárosból, lassan elém tárulnak azok a gyöngyszemek, amik miatt méltán a világ legszebb helye Transsylvania. A sok sok dimbes-dombos helyszínen csak szerpentineken jutunk előre, amelyek magaslatáról elénk tárul egy egy medence, amely látványa felülmúlhatatlan. A sűrű erdőségek úgy borítják a már már hegyoldalakat, mint az üde pázsit, vagy egy jó nagy szőnyeg. Levegő után kell kapkodni ilyen élmény után és ebből rengeteg van ezen a csodás helyen. A táj gyönyörűsége, hogy a horizonton sok sok mező, rét terül el, melyek síkját csak az aránytalanul „szétdobált”, sugárzó lombkoronájú fácskák bontják meg. Katarzis, amit ilyenkor érzek. A lelkem nyugodt és boldog vagyok.
Az elmúlt 5 évben sokfelé jártam már. Láttam Nagyszalontát, Zilahot, Kolozsvárt, voltam a szaploncai vidám temetőben, vonatoztam a felsővisói erdőségekben, láttam Besztercét. Jártam a bihari hegyekben, sétáltam a Padisi fennsíkon. Ellátogattam a Borsanai kolostorkomlpexumba. Rengeteg élmény és vágy, hogy újra és újra visszamenjek.
Számomra Erdély a szívem közepe, mert olyan aurája van, ahol érzem, hogy élek, ahol csend és nyugalom van, ahol a táj megunhatatlan, ahol minden perc tartogat valami újdonságot.
Tudatosan nem keressük a tömegek által felkapott helyeket, mert kíváncsiak vagyunk a kevésbé ismertekre. Úgy gondolom, hogy jó pár évre van úti célunk, lesz még egy jó darabig mit lencsevégre kapni.
- Andrea Feith Herendi, herdika -
A bejegyzést írta: Tündér
Hozzászólások
időrendi sorrend