És akkor...

2020. május 1.

Vissza a naplóhoz

Minden egyes megtett méterről Ő jutott eszembe. Minden fűszál, minden fa, minden bokor Őrá emlékeztetett. Mikor lesz vége? Már nagyon várom. Várom a napot, amikor úgy tudok felkelni, dolgozni, létezni, hogy ne töltené ki minden gondolatom.
Elmentünk a ház előtt. Ott a kocsija. Csillog a napfényben. Gyönyörű. Mint minden, amit őt adott. Az autóról mindig eszembe jut, hogy én voltam a legelső nő, akit vitt vele, én örültem vele, amikor megvette, és engem csókolt először benne. Aztán ki tudja még kit...
Jobbra fordultunk. A homokos úton nem is olyan rég még engem várt...az új kocsival. Hogy utolérjem, hogy találkozhassunk ott, ahová ő vezetett. Mutatta az utat. Féltem. Féltem, hogy meglátnak, hogy ott azonnal vége. Féltem, mit szól hozzám megint, mit szól, hogy újra láthat. Ő magabiztos volt mint mindig. Soha nem értette, én miért vagyok zavarban. Aztán félt ő is. Hogy meglátnak. Hogy azonnal vége. Aztán mégis ő volt bátrabb. Megállt és közel hajolt. Vágytam, ahogy mindig. De mégis úrinő kellet maradjak. Pedig semmi értelme nem volt. Akkor sem.
Rövid idő a tóparton. Rövid út a másik tóhoz, még rövidebb vissza. Ennyit kaphattam belőle. Visszaszállni a saját kocsimba, visszaszállni a saját rutinéletembe. Mindig nehéz volt az elválás. Neki könnyen ment. Nekem soha.
A visszaúton ugyanúgy csillogott az autó. Ő sehol. Az autómban viszont a rutinéletem szereplői. A jelen. Hogy nem tehetek mást. Várok. Várom a csodát. Hogy egyszer majd megint úgy, ugyanúgy vár rám...

A bejegyzést írta: Főnix Madárka