Esik az eső
2014. szeptember 13.
Esik az eső, tompán koppannak a vízcseppek a palán, dobolásuk aláfesti a televízió műsorát.
Ez már az ősz.
Kicsit lehűlt a levegő, melyet nem is bánok.
Délután jelenésem lesz egy belvárosi kávézóban, kiöltözök, elmegyek és ha nem tetszik a társaság, négyre már itthon is leszek.
Tegnap este megismerkedtem egy nálam cca. tíz évvel fiatalabb házaspárral, akik valamelyest a szélesebb családhoz kötődnek. A férj feszített céges kocsijában és fukarkodott a szóval, mintha az sokba kerülne. A nő sem volt bőbeszédűbb, az aha, igen, nem szavakon kívül, mintha befagyott volna a szókincse.
Persze, az is lehet, hogy én vagyok túl laza, s nem akarok sem szebb, sem okosabb lenni önmagamnál, olyan vagyok amilyen, lehet szeretni vagy nem szeretni, ez mindenkinek magánügye.
Igaz, laza otthoni szerelésben voltam, mert ki az a hülye, aki szállítási tevékenységhez kosztümbe öltözik?
No, azért tegnap volt sikerélményem is! Két fiatalember csinálta a kémény bélelést, s miután a tetőtérben lakom, itt lebzseltek nálam.
Jót beszélgettünk és tiszteltem őket, hogy a reggeli eső ellenére kimerészkedtek a tetőre. Mindketten huszonéveik végén járhatnak. Azon kívül, hogy jót beszélgettünk és kávéztunk, sütöttem egy tepsi szilvás lepényt, a felét megették, a másik felét meg az unokáimnak adtam. Érdekes, őket nem zavarta az otthoni szerelésem, ahogyan engem sem a munkaruhájuk.
Nem a ruha teszi az embert!
Négy évtizeddel ezelőtt, közös konzulensem volt egy évfolyamtársnőmmel, akivel fél óra különbséggel kaptunk időpontot.
Ő már a kész szakdolgozatát hozta, kiöltözve, én meg még csak a vázlatnál tartottam és az akkor divatos kertésznadrágban, pólóban és klumpában mentem a minisztériumi főosztályvezető elvtárs színe elé.
A titkárnő a másik lányt leültette, kávéval kínálta, engem meg hagyott ácsorogni, úgy egy fél órácskát. No, a konzulensem sem ültette le az irodájában, amikor rám került sor, úgy közölte velem, ha három nap múlva nem viszem a szakdolgozatom, akkor kirúg.
Két éjszaka megírtam, és már okosabb lettem, mert felvettem a legcsábosabb miniruhámat, kifestettem a szemem, lábam magassarkú cipőbe bújtattam, úgy mentem a színe elé. Mi az, hogy, leültetett a legkényelmesebb foteljébe, átfutotta a dolgozatot és feltette a nagy kérdést, akarok-e a főosztályára menni dolgozni. De nem akartam.
Szeptemberben a minisztérium számítástechnikai intézeténél kezdtem el dolgozni, mely intézet a minisztérium épületében volt, csak mi nem a főbejáraton közlekedtünk, hanem az épülettömb másik utcára nyíló bejáratán. Összefutottunk az étteremben és nem értette a konzulensem, hogy kerültem oda, mert elméletileg nem akartam a fővárosban maradni. Ismét megkérdezte, hogy átmegyek-e hozzá dolgozni, de nem állt szándékomban. Pedig akkor is a kertésznadrágban voltam.
A bejegyzést írta: Yolla
Hozzászólások
időrendi sorrend
Nem sajnálom rá az időt.
Egyszer azért, mert éppen randira készültem, és elszaladtam még cigi utánpótlásért... valaki nagyot köszönt rám és megjegyezte. Csak nem randira készülsz? Jó a farmerod..., és ahogy végig nézett rajtam, megmondom őszintén, jólesett!
Nem a ruha teszi az embert, de jó ha akkor is megismerik, amikor "kiöltözik"... mint ahogy téged is, a kertésznadrágodban. :-))
Nem ártana kiegészíteni a ruhatárunkat egy divatos gumicsizmával... :-)