Esős szerda

2021. november 3.

Vissza a naplóhoz

Jó reggelt, szép szerdát.
Az eső csak esik és esik.
Belebújik a kabátokba a nyirkos november.
Ám az eső arra is jó, hogy kipucolja a levegőből a port, s elmossa a komor gondolatokat.
Egy régi- nekem nagyon kedves- írásom is erről mesél, meg még másról...


Szivárványtánc

A lány állt az esőben.
Arcáról csordogáltak az esőkönnycseppek.
Állt szomorúan, magányosan az emberek között.
Körülötte jöttek-mentek.
Nők, férfiak, gyermekek, kik felszálltak egy buszra vagy éppen megérkeztek.
Az eső miatt bosszús emberek, meg sem látták a lányt, vagy csak átnéztek rajta, mint bármelyik élőlényen, aki egy pillanatot
elrabolhat abból a drága időből, ami közelebb viszi otthonához.
Mert otthon nem esik, van televízió, az asztalon az
újság, a megérdemelt sör, s az asszony majd főzi a vacsorát.
Sokan azért nem látták a lányt, mert épp ők voltak azok az asszonyok, akik rohantak vacsorát főzni.
Kezük tele megpakolt szatyorral, szabad kéz híján, ruhájukba csimpaszkodó gyermekkel.
Esőtől csapzottan, leszegett fejjel, iparkodtak az otthon melegébe .
Senki nem nézett a lányra, senki nem látta, hogy sír.
Nem volt érdekes esemény- nem kapott szívrohamot, nem ütötte el autó, nem rabolták ki - így hát nem kellet mellette kíváncsian, de illendőségből mégis sajnálkozva megállni.
Az emberáradatból néha valaki nekiment vagy rálépett, de a bocsánatkérésre nem maradt idő.
Az eső meg csak esett, esett tovább.
A lány szomorú szeme sírta az ember könnyeket, az ég társául szegődött, s vele könnyezett.
Mi történhetett a lánnyal?
Bántották, beteg, gyászol, elhagyta a kedvese?
Fél valamitől? Rosszat tett? Talán nem sikerült valami vizsgája? Talán elvetélt, vagy épp nem kívánt gyermeket hord öle?
Nem tudja senki, de nem is érdekel senkit.
Mindenkinek megvan a saját gondja, baja, elég az, nem kell még nyűgnek a másé.
Az érdektelenség szürkehályoga, ami a szemeket vakká teszi, a lelket fásulttá mint egy vírus , terjed emberről - emberre.
A vízcseppek hűs csókkal törölték le a könnyeket a lány arcáról.
Azt hiszem, a varázslat akkor kezdődött.
A lány kinyújtotta két kezét , tenyerét tartotta a lehulló esőnek.
Először még sután mozdult, majd elkezdett forogni, hajladozni.
Az emberek megtorpantak.
Döbbent, hitetlenkedő ábrázattal meredtek a lányra.
A lány, mint a virág, az első napsugárra, kinyílt, feléledt, táncolt.
Az ég felé fordult, s tekintete elérte a vízfátyolból felsejlő szivárványt. Táncolt, csak táncolt .
A szivárvány magáévá tette a lányt.
Az ég kékje a szeme volt, a haja aranyló mézfolyam, arcán a vízcseppek szikrázó drágakőesőként peregtek.
A lány táncolt, tánca megigézte az embereket.
A szemek kitágultak, az ajkakon mosoly villant.
Esernyők, táskák pottyantak a tócsákba.
Kezek nyúltak a szivárvány felé, s az emberek táncolni kezdtek.
Táncuk tiszta volt, s mélyen emberi. Eltáncolták a bánatot, a félelmet, halált, keserű könnyeket.
Magukba fogadták a szerelem illatát. A remény fényével töltődtek fel.
Alig egy pillanat volt a mágikus tánc, a lábak már sietős léptekkel indultak szokott útjukra.
Az emberek lelkében mégis nyoma maradt a varázsnak.
Felemelt fejjel mentek tovább észrevéve, s nyugtázva, hogy a lány már nem sír.
Nők, férfiak, gyermekek cinkos pillantással néztek egymás szemébe, hisz pontosan tudták, hogy olyan történés részesei voltak, amitől kienged a lélek .

A bejegyzést írta: Gaya