Évforduló
2023. január 6.
2022. október 23.-i jegyzet:
15 éve lennénk együtt. Már ha elviselt volna szerencsétlen mostanáig. :-D 16 évesen ismerkedtünk meg és majd' ugyanannyi idő telt el azóta. Szeptember 1.-én találkoztunk az osztályban és akkor elindult valami, mert jól el tudtunk beszélgetni (ami nálam nagy szó, ismerve a gyér szociális készségeimet :-D). Közvetlen volt és jó humorú, így hamar felengedtem és ahogy én is nyitottam felé, meg poénkodtam, valamint elkezdtük megismerni egymást, érezhető volt a vonzalom. Nem akartam ajtóstól rontani a házba, de tökölni sem akartam, így nem túl sokára elmondtam Neki, hogy vonz és nagy örömömre kiderült, hogy ez kölcsönös volt, úgyhogy onnantól kezdve egy párt alkottunk. A dátumot azért is volt könnyű megjegyezni még nekem is :-D, mert épp' az október 23.-i megemlékezés volt a suliban is. Kaptam hideget-meleget, amiért egy "roma lánnyal kezdek", de nem érdekelt. A szüleim sem díjazták, de az sem érdekelt. Rajta látszott, hogy intelligens, jóindulatú és becsületes. Amíg valaki normálisan viselkedik, addig felőlem UFO is lehet. Az osztály egyik legjobb tanulója volt, ez is elárult Róla valamit. Állandóan beszólogattak a származása miatt, de nem érdekelt bennünket. Nagyon szépen énekelt és remek érzéke volt a zenéhez, tudott gitározni, furulyázni és szintetizátorozni. Szerették a tanárok és sok barátja is volt, na meg sok udvarlója, akiket elhajtott. Én meg pláne. ;-P Imádta a lovakat. Verseket is írt, az is jól ment Neki. Mindig pezsgett és gondolom ezt szerették benne annyira, előbbiek mellett. Engem is a pezsgése, a közvetlensége, az örök optimizmusa fogott meg, a külső szépsége csak a hab volt a tortán. Undorítóan giccsesen hangzik, de nincsenek kifejezőbb szavaim annál, mint hogy Ő elhozta nekem a fényt az addigi sötétségbe! Szeretett, elfogadott, boldoggá tett, gyakorlatilag életre keltett és pontosan ezekre volt szükségem. Nyilván ugyanezeket megkapta Ő is, kivétel az életre keltést, mert nagyon is élt, pedig neki sem volt könnyű a sorsa. Legyen elég annyi, hogy volt intézetben és egy jóindulatú agydaganattal is megküzdött. Igaz, maradtak vissza problémák, amikre gyógyszereket kellett szednie, de életben maradt és értelmileg sem sérült. A lényeg, hogy a sok rossz ellenére mindig vidám volt és ezt (is) becsültem Benne annyira. Állandóan együtt voltunk és amellett, hogy egy tábor a származása miatt leszólt minket, egy másik tábor mindig azt mondta, hogy nagyon szép pár vagyunk. Voltak, akik azt mondták, hogy látszik a köztünk lévő harmónia. Eleinte minden simán ment, aztán voltak döccenők, miattam. Egészen pontosan a hangulatingadozásaim miatt, de mivel jól működött köztünk a kommunikáció, mindig megbeszéltük a dolgokat. Nem kezdem el a rengeteg élményt sorolni, mert lehetetlen volna annyit lejegyezni. Voltak nehezebb időszakok is, szakításokkal, hol a depresszióm, hol a féltékenységem, hol a szüleim áskálódása, hol az ő szülei áskálódása miatt, de másnap már mindig kerestük egymást, mert egyikünk sem bírta a másik nélkül. :-D Rengeteget nevettünk és állandóan szívtuk egymás vérét, bírtam, hogy vette a lapot. Volt, hogy nem engedték fel a szüleim hozzánk, de csakazértis hazavittem. Balhé volt, persze megvédtem, de levegőnek nézték és meg sem kínálták semmivel. A szobámban voltunk és azért is vittem be Neki enni-inni. Nagyon rosszul esett Neki, ahogy a szüleim bántak vele, ezért ennyiből megbántam, hogy hazavittem, de amúgy újra megtenném akárhányszor. Sokat elviseltünk a szülőktől (mindkettőnk részéről), sokszor védtük egymást velük szembeszállva, mert szerettük a másikat annyira, hogy megérje. Meg is érte, mert nem tudtak minket szétválasztani. Előtte is és utána is voltak jó élmények, mert mi vittük Őt a Balatonra, a Velencei-tóra, ide-oda, sokat volt nálunk is, ők pedig engem hívtak meg a telkükre, vagy kerti bulira, stb.-re és én is sokszor voltam náluk. Egyik hétvégén náluk, a másikon nálunk voltunk, ez így alakult ki. A balesetkor ő jött volna hozzám. Sokat köszönhetek Neki, még azt is tolerálta, hogy nem tudtam mindent megadni, mert tönkretett az a gyökér, de nagyon bíztam abban, hogy változni fog a helyzet. Iszonyatos szégyenérzettel töltött el, meg persze rombolt, mint férfit. Tényleg egy főnyeremény volt Ő! Tipikus lúzer vagyok, aki valahogy mindig melléfog, ezen nincs mit szépíteni, de most az egyszer belenyúltam a jolly jokerbe! Az együtt töltött 2 év üde színfoltja az életemnek. Elkeserítő, hogy végetért és ahogyan végetért, de boldogító, hogy létezett! Ő is, meg a kapcsolat is. Ez sok erőt ad! Máig dühít, hogy mennyi mindent elvett tőlünk az a felelőtlen fazon. Legfőképpen Tőle vett el mindent, mert a szülei, a barátai és én még élünk, mégha nem is vagyunk már a régiek, de számára nem volt több holnap és lehetőség, mint ahogy számunkra megadatik azóta is. Valamiért ennek így kellett történni, de hiába fogom fel, a gyomrom nem tudja bevenni még ennyi idő után sem. Valamelyik nap ask.fm-en kaptam egy olyan kérdést, hogy van-e olyan sérülésem, ami máig vérzik? Mondtam, hogy nincs, mind heges már, az időnek köszönhetően. Ez is, de attól még nem múlt el és nem is fog. A hétköznapokban már jól vagyok, bár senkit nem tudok a helyére engedni, de tudok élni, nevetni, az emlékeken is mosolygok, viszont az évfordulók (a "kezdetünk" és a "végünk") még zaklatnak valamelyest. Már rég' nem sírok, nem esem letargiába, de nyomaszt ez az űr, meg pár gondolat és sóvárgok. Ilyenkor mindig a felszínre kerülnek azok a gondolatok, amik az év többi napján egy félreeső zugban tárolódnak, ugyanis értelmetlenek, mégha jogosak is. Értelmetlenek, mert semmin sem változtatnak, de képtelenek megszűnni. Lehet, hogy ez így van jól, mert ha nem lennének, az közönyt jelentene, ami nem lenne normális. Annál többre nem vagyok képes, mint amit elértem, de talán ezzel is elégedett a Szabina, mert nem vagyok már zombi. Ő mindig azt akarta, hogy legyen jó kedvem (mellette az is volt, leszámítva az időnkénti, akaratomon kívüli letargiát, de zömmel nagyon boldog voltam miatta), szóval biztosan örül, hogy amennyire tudtam, összeraktam magamat. Ő nyilván szeretné, ha lenne mellettem valaki, de ez nem megy. A mai napon sem kesergek, inkább hálás vagyok, hogy részem/részünk lehetett egy olyan kötelékben! Máig sűrűn szerepel az álmaimban, ami szintén nem letargiát okoz, hanem örömet, hogy egy kicsit "együtt voltunk". Hiszem, hogy a különlét csak átmeneti és amikor befejeztem itt a dolgomat, találkozunk! Tűkön ülök, de még mindig viselhetőbb így, mintha nem lenne hitem.
A bejegyzést írta: Arnold91
Hozzászólások
Ehhez a bejegyzéshez senki nem írt hozzászólást.