Ez az élet... és megy tovább
2017. július 30.
Tél volt. Ködös, enyhe tél, a hó ugyanúgy elkerülte a tájat, mint engem a nyugalom. Zengő ének szállt a falu széli dombtetőn a tölgyfák alatt. Ahogy álltam a ravatalozónál és a kántor énekét hallgattam minden feljött belőlem...
Már több mint harminc éve voltunk együtt jóban és rosszban. Az én drága férjem, egyetlen igaz szerelmem középkori elképzeléseit sulykolta belém kezdetben, hogy az asszony mindig és minden körülmények közt hűséges, de a férfinak megjár, hogy más szoknyák után is jár. Mert a férfi így lett megteremtve, hogy első a szaporodás és magvait bőven kell szórnia szerteszéjjel. Egy fenéket! Kezdetben még hittem neki, hogy szeret engem, és nem az én hibám, hogy egy nővel nem tud megelégedni, ha többet is megkaphat, mert ilyen az evolúció. Francba az evolúcióval! Éljen a teremtés, ott legalább csak ágyasokat tartottak... Ehhh...
Időről-időre felbukkant egy-egy szeretőmnek ajánlkozó férfiú, aki mind azt mondta, hogy a tenyerén hordozna, és többet érdemlek, mint egy csapodár férjet. Hogy én megérdemlem azt, hogy én legyek az egyetlen. De ők csak egy két lábon járó tenyészkancát láttak bennem. Hát nem szültem öt kis tüneményt így is az én szerelmetes lókötőmnek? Akart a nyavalya cseberből vederbe esni. Különben is a végletekig imádtam a párom. Néha azt mondta elszomorodva, hogy én nem értem meg az ő férfiúi vágyait vagy minek nevezzem, szóval, hogy őt nem értem meg. Pedig dehogynem! Én éppúgy megkívántam egy-egy szép férfit, néha hetekig ábrándoztam egyikről-másikról, csak sosem voltam olyan bátor, hogy a tettek mezejére lépjek. Kivéve egyszer, de azt is évekig hallgathattam... Szóval értem én, hogy a változatosság gyönyörködtet, de nem akartam neki fájdalmat okozni, az meg, h nekem fájt az ő mellé...izélése, az egy dolog. Valójában jobban hasonlítottunk mi ketten, mint ő azt képzelte, csak az a különbség, hogy ő a tettem embere volt, én meg a fantáziálás asszonya. Ennyi.
Azért néha próbáltam feldobni sorvadásnak induló házaséletünket. Azt gondoltam talán az én hibám, hogy nem vagyok elég izgalmas. Nem értettem és nem tudtam elfogadni, hogy miért nem lehetek én az egyetlen. Pedig, ha tudta volna, hogy mennyivel többet akartam őt, hogy kívántam őt éjjel-nappal, szüntelenül. De amikor megkérdeztem, hogy összebújunk-e este, azt ő onnantól kezdve kötelezőnek gondolta, és hát... akkor már ott ette meg a fene. Részéről. Részemről nem, mert ha én előre tudom, hogy este szex lesz, az nem lelohaszt, hanem onnantól kezdve végig tűzben égek, akár reggeltől órákon át is a vágyakozás hevében. Különbözőek vagyunk.
Egyszer mondtam neki, hogy szeretném, ha végignyalná a testemet a számtól lefelé haladva... Azt mondja: Mi van???? Oh, pedig azt olvastam, hogy legyünk bátrak és mondjuk el, hogy mi a szexuális fantáziánk. Erről ennyit. A többit már meg se említettem. Hát nem arra gondoltam, hogy szopogassa a lábujjkáimat!
Egyszer azt javasoltam, hogy játszunk vetkőzős römit. Azt mondja: Milyet? Mondom, hogy rablórömit - azt tuti, hogy én nyerem, verhetetlen vagyok. Összeráncolja a homlokát és azt mondja: - Hát, ha elég meleg van.... Bakkergyík! Öregszünk? Se a természet lány ölén nem szexelünk már, se semmilyen izgis-veszélyes helyen. Már a lebukástól sem kell tartani. Ej, azok a régi szép idők...! Biztos bennem van a hiba, sosem voltam elég izgalmas, sosem tudtam megmutatni, hogy mi rejlik bennem, pedig annyira akartam, de most már késő.
Múltkor vettem egy olyan bugyit. Tudjátok, olyat, ami alul lyukas. Fekete csipke volt az egész, és nem kellett lehúzni, amikor...Ez lett a veszte.
Barna avar borította az ösvényt a sírig. Egymásra feküdtek a hullámos szélű tölgyfalevelek, nyoma sem látszott az alatta szunnyadó sárnak. Fekete csizmába bújtatott feldagadt lábakkal támolyogtam az üreg felé a koporsóhordozók nyomában. Két lányom két oldalról karolt belém, úgy támogattak. Amikor a sírásók elkezdték leengedni a koporsót ájultan estem össze.
Amikor meghal, akit szeretsz kicsit te is meghalsz vele. Még akkor is, ha nem érdemli meg, vagy tudod, hogy ő azt akarná, hogy éld az életed. Ezt csak az tudja, aki átélte már. Élni akartam, de nem volt bennem erő. Semmire. Egy hete nem mosogattam, mirelit pizzán és zacskós levesen éltem, nem fürödtem és a lakásom romokban állt. Gyerekkori barátnőm, a Rozál tudta, hogy mi a legjobb élesztőszer. Délután átugrott hozzám és ráncba szedett. Kitakarított, elmosogatott, bedugott a fürdőkádba egy órára és rám parancsolt, hogy borotválkozzak. Mindenütt. Kezdett belém fészkelődni a gyanú. Megterítette az asztalt két személyre, vacsorát főzött két személyre, behűtött egy pezsgőt és azt hittem, hogy most fog bevezetni a leszbiség rejtelmeibe, de nagy megkönnyebbülésemre és értetlenkedésemre vette a kabátját és indulni készült. De hová és akkor ezzel itt mi lesz? - mutattam a vacsorára. Ebben a percben csengettek, és ő ment ajtót nyitni. Az Old Spice illatáról azonnal tudtam, hogy ki az. Oda se néztem mérgemben, így azt se vettem észtre, amikor az ellenállhatatlan illatfelhőbe burkolózva bejött. Rozál lelépett angolosan. Dühösen fordítottam hátat az összeesküvés miatt, de amikor a hátam mögé állt, átkarolt és belecsókolt a tarkómba leomlott minden ellenállásom. Hiába, mindig tudta, hogy mi a gyenge pontom.
- Anonim -
A bejegyzést írta: Tündér
Hozzászólások
Ehhez a bejegyzéshez senki nem írt hozzászólást.