Ez nem az én generációm
2011. április 12.
Mindig megrökönyödök azon, hogy mennyire, de mennyire nem illek bele a mai fiatalkori társadalom képébe. Véleményem szerint egy leáldoz ágat képviselek a fiúk szintjén. Manapság cérna metélt testalkattal, hosszú, szembe lógó vasalt hajjal kell rendelkezni ahhoz, hogy befogadjanak. Nem árt a túlzott alkoholfogyasztás, a dohányzás, rosszabb esetben a füvezés. A dohányzást, és füvezést elítélem, alkoholt én is fogyasztok 3-4 havonta, ugyanis számomra ki kell ereszteni a gőzt, amit a mindennapok termelnek.
Szoktam figyelgetni a fiatalokat. Nem látok bennük intelligenciát, ha valami is süt róluk, az az, hogy milyen menők a kétszer nagyobb méretű sapkával, a herezacskó szorító csőnadrággal, és mindenféle szir-szarral az arcukban. Ha ez kell nekik, hát legyen, én nem fogok beállni a sorba, nézzenek ki nyugodtan.
Fiatalkori szerelmek....Jajjj de szeretem. Átéltem egyet-kettőt, de azt nem mondanám szerelemnek, se kapcsolatnak. De viszont amik "ezek" művelnek...
Hetente új barátjuk van, és büszkén ecsetelik hogyan rakták szét a kofferüket, egy alkoholgőzös éjszaka után.
Nem nekem való ez. De nem is vallom magam a felnőttekhez. Mintha lebegnék a társadalom pöffetegben, és az alakok fekete árnyként suhannak le, fel, jobbra, balra, én meg ha próbálkoznék is közéjük tartozni - ami egy pillanatnyi elmezavarnak tudható be - akkor csak egy ideig tudom fenn tartani az állapotot, majd elundorodok tőle.
Ugyanígy vagyok a személyiségem megváltoztatásával is. Törekedek arra, hogy jobb ember legyek, legyek kissé szocializáltabb, legyek kedvesebb, ne szorongjak, ne dühöngjek. De nem megy. Mélye be van ez programozva a kicsiny rózsaszín gumóban, hogy egy könnyen ne változtathassak - esetleg gyógyszerek segítségével, de a mellékhatásuk miatt a napi rutin meglehetősen elromlik, bár kétségtelen a hangulatállapotomat megfelelően stabilizálja.
Épp ezért, mivel nem tudok változtatni, gyógyszert se szedek, maradok az, aki vagyok: egy lecsupaszított elme, ami csak dühöngeni, enni, inni, aludni tud.
Mit várok az élettől? Apokalipszist. Így van, a világvégét, remélem meg tudom érni, és láthatom amint az emberek által kreált világ se perc alatt összeomlik. Láthatom amint az emberek kivetkőzve magukból, állati módon pánikolnak, és menekülnek oda, ahova csak szoktak, a túlélő ösztön felülkerekedik a normál ész felett, és én, csak állok az út szélén, és nevetek, mert tudom - nincs menekvés.
A bejegyzést írta: Cranium
Hozzászólások
fordított időrendi sorrend
Tetszik, ahogyan írsz, érett, komoly gondolkodásról árulkodik, kicsit talán kesernyés szájízzel írod le a dolgokat, de sajnos közel van az igazsághoz.
Mennyi minden van azon a világon túl, amiben ők ma olyan jól érzik magukat, de te nem keresed azt a világot. És meg tudlak érteni.
Találd meg a te világodat, ahol jól érezheted magad, mert számtalan sok szép van azon túl is, hogy tartozni valahová, ha másként nem megy, hát akkor önmagunkhoz!
Kedves Éva, én azt tapasztalom, és látom, hogy a fiatalok burokban élnek, nem vesznek tudomást a külvilágról. Bizonyos szintig én ilyen vagyok... avagy mégsem? Lehet, hogy a külvilág képe olyan szinten befolyásolja az életem, hogy már a külvilág uralkodik felettem, és nem én magam...
Ha önmagunkhoz se tudunk/merünk tartozni, akkor hová?