Fájós fogú oroszlán
2011. január 13.
Emlékszem még a mesére pontosan, ami egy szegény oroszlánról szólt, akinek nagyon fájt a foga, és a kisegér segített rajta. Most valahogy én is így érzem magam, néhány apró kivétellel. Először is nem vagyok oroszlán, még a csillagjegyem sem. Másodszor nem a fogam fáj, hanem a fülem. De a fájdalom az stimmel. Bár ne stimmelne ilyen kegyetlenül. Holnap orvoshoz kell mennem ezzel. Bár már napok óta húzom-halasztom, de most végül mégis meg kell tennem. Odakint süt a nap, és én meg idebent gubbasztok, és a fájdalomról mélázok. Fájdalom. Ez a szó az, ami végig elkíséri az életünket. Az enyémnek is részese már egy jó darabja. Fájdalom a veszteségtől, fájdalom a kudarctól. Kudarc? Valahol hallottam erről egy frappáns mondást. „Próbálkozás, kudarc, próbálkozás, kudarc. Az egyetlen igazi kudarc, ha többé nem próbálkozol!”
Az egészből azt veszem ki, hogy mi magunknak generáljuk a fájdalmat. Mármint nem a fizikálisra gondolok( mert azt valljuk be, aki magának fizikai fájdalmat okoz, az beteg ember). Ebből az elvből kiindulva még nagyobb kétségbeesés lesz úrrá majd mindannyiunkon. Hisz hogyan érhetném el azt, hogy amikor sírnom kéne, inkább nevetek. Megpróbáltam. Inkább idiótának éreztem magam, mint boldognak. Végül is mindegy, még próbálkozom vele. Ha másnak sikerült, akkor nekem miért ne! Márpedig egy egész népcsoport ekképp tesz. Na jó, ez egy kicsit túlzó példa, mert azoknak az embereknek a hitében az él, ha sírnak valaki temetésén, akkor annak a lelke nem költözhet a túlvilágra. Én azért ezt nem tudnám megtenni. Mármint, hogy nem sírok. De ezt a témát inkább hanyagoljuk, mert ebből bőven elég volt az elmúlt esztendőben.
De ha jobban belegondolok, igaz lehet a fentebbi állításom. Miszerint ezt az egészet mi csináljuk magunknak. 2009 őszén, mikor Édesapán tragikus hirtelenséggel távozott, megpróbáltam erős maradni a többiekért. Rengeteget sírtam, hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem. De mégis! Megpróbáltam sok mindenben hinni akkor: abban, hogy ő már jó helyen van, vagy abban, hogy nem távozott el közülünk örökre. Hogy most is köztünk jár, csak egy kicsit más formában. Vagy, hogy újra meg fog születni, és akkor tovább élhet. Néha még furcsálltam is, hogy milyen „könnyen” fogadom a helyzetet. Aztán addig furcsálltam, hogy sikerült teljesen kiborítanom magam. Na meg jött a mosolyszünet a párommal is, ami végképp betette a kaput. Na jó, vele azóta minden rendben van, és nem is hibáztatom a történtek miatt, mert végül is anyósom próbált minket szétugrasztani( meg kell jegyeznem, elég sikeresen). De szerencsére a szerelmünk erősebbnek bizonyult. De jó, már vidám is vagyok. Elég, ha csak rá gondolok!
Az órámra pillantok, és látom, hogy nem sokára kezdődik a sorozatom. Nem vagyok sorozatbolond, de erre teljesen rácsobbantam. Amolyan igazi romantikus szappanocska. Olyan, ahol még hittek az igaz szerelemben. A régi idők sorozatait juttatja eszembe. Nincs túlspilázva, nincs agyoncsavarva. Kellemesen izgalmas, a székhez kötöző történet. NA jó, most már tényleg ideje indulnom. Jó légy holnapig, kedves naplóm!
A bejegyzést írta: Enda
Hozzászólások
Ehhez a bejegyzéshez senki nem írt hozzászólást.