újabb események régebbi események további események
07:12
Gaya módosította a naplóbejegyzését
07:09
Gaya új bejegyzést írt a naplójába
01:25
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
19:48
Ilpaki új bejegyzést írt a naplójába
11:20
Ilona új bejegyzést írt a naplójába
08:30
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
06:01
Gaya új bejegyzést írt a naplójába
16:45
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
16:27
Ilpaki új bejegyzést írt a naplójába
06:17
Gaya módosította a naplóbejegyzését
06:16
Gaya új bejegyzést írt a naplójába
15:12
wadbikaiy új bejegyzést írt a naplójába
06:39
Gaya módosította a naplóbejegyzését
06:37
Gaya új bejegyzést írt a naplójába
06:14
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
19:42
Tündér módosította a naplóbejegyzését
19:33
Tündér módosította a naplóbejegyzését
19:31
Tündér módosította a naplóbejegyzését
19:30
Tündér módosította a naplóbejegyzését
19:29
Tündér módosította a naplóbejegyzését

Hazatérő

2012. február 5.

Vissza a naplóhoz

Ahányszor felszállok a vonatra mindig arra gondolok, hogy miért nem áldozom fel az életem arra, hogy feltaláljak egy szerkezetet, amivel sikerül egyik helyről a másikra teleportálnom magam. Pedig csak 15 perc, amíg eljutok a pályaudvarig, de nekem attól a pillanattól kezdve, hogy kilépek az utcára, elindul a szenvedések sorozat. Előre felidegesítem magam, mert tudom, hogy mi vár. Lépten-nyomon, az utcán, a metrón, a pályaudvaron belerugnak bőröndömbe, rálépnek a lábamra és nekem jönnek, amikor rohannak az InterCity felé, miközben nagy valószínűséggel mindenkinek megvan a helyjegye is.
Mindegy. Ez is egy olyan megoldatlan rejtély marad számomra, mint az, hogy miért szállnak fel az emberek úgy fel egy buszra, hogy arról még nem szállt le senki.
De nem most fogok erről elmélkedni. Amikor elfoglalom a helyem a vagonban, a kikapcsolás órái következnek. Hátradőlök az ülésen és bámulok kiféle az ablakon. Suhan mellettem a sötét táj, csak néha zavarja meg a csöndes estét egy-egy lámpa. Az utasokon is látni, hogy elérkezett a nap vége. Mindenki csendes, olvasnak, rejtvény fejtenek, néhányan beszélgetnek, de úgy, mintha a körülöttük pihenő emberek alvó kisbabák lennének. Diákok, munkások, üzletemberek, apukák, leányok, testvérek. Hazamennek.
Pont, mint én.
Már 6 éve, hogy összecsomagoltam és otthagytam a szülői házat, hogy bebizonyítsam, a lábamra tudok állni, és képes vagyok eltartani magam. Amikor elindultunk a bőröndökkel és kartondobozokkal megpakolt autóval, arra vártam, hogy rámzúdúljon az emlékek lavinája, összerobbantsa a szívemet és gyászoló könnycseppeket csaljon a szemem sarkába.
De nem történt semmi.
Arra gondoltam, hogy ez is csak egy bizonyíték arra, hogy már semmit nem jelent számomra ez a szürke, volt ipari nagyváros.
Egészen addig ezt gondoltam, amíg először haza nem utaztam.
Az utazás ringató és kellemes perceit egy hang zavarja meg. „...Hamarosan Miskolc-Tiszai pályaudvarra érkezünk...” Az utasok mocorognak, nyújtózkodnak, összezárják a könyveket, éledni kezdenek. Már hangosabban beszélnek, izgalom éled a levegőben. Én is idegesen dobolok az ujjaimmal, gyors ritmusban a topogok a talpammal és várok. Már csak pár perc.
Gazdag ember vagyok. Sokat dolgozom, de néha nekem is meggyűlik a bajom a közüzemi számlákkal. Nem tudom mindig megvenni azt, amit szeretnék. Szerényen élek, de boldogság vesz körül. Mégis megvan az okom rá, hogy azt gondoljam, az én vagyonom vetekszik a világ anyagias kincseivel. Mert van egy hely a nagyvilágban. Egy szegény, koszos város, amelynek egyik lakótelepi lakásában mindig van számomra egy szoba. Mindig van számomra meleg étel, és szeretet. Tudom, hogy bármi történik az életben, van egy menedékhely, ahol elbújhatok, nem zavarnak kíváncsi szemek, nem támadnak okoskodó megjegyzések, nem vágódnak nekem fűrkésző kérdések.
Miskolc – Tiszai pályaudvar.
Hazatértem.
Nem érdekel ki lép a lábamra, az sem, hogy ki bukik fel a bőröndömben. Nem zavar az aluljáró bűze, a szétszórt sörös üvegek, a szemét, a kosz. Csak egy dolog lebeg a szemem előtt. Az, hogy amikor a főbejárathoz érek az édesapám már ott vár rám. Soha nem szalasztja el az alkalmat, hogy kijöjjön elém az állomásra. Köszöntjük egymást, és az autóba beszállva rögtön elhangzik a jól megszokott kérdés: „Mi újság?”, ami után elindul a hazáig tartó történet folyam, amire néha már nem is figyelek, csak bámulom a város fényeit, és arra gondolok, hogy milyen jó, hogy vannak olyan dolgok, amik nem változnak.
Az otthonom mindig vár.

- CsijjagZsuzska -





Video: youtube.com

A bejegyzést írta: Tündér

Hozzászólások

fordított időrendi sorrend

2012. február 5. 10:56
Köszönjük CsijjagZsuzska!

Igen, az otthonunk mindig vár!

Pussz, Tündér
2012. február 5. 10:59
Igen szépet írtál nekünk a hazatérésről. Magam is úgy érzem, van egy hely a nagyvilágban, ahová jó megérkezni. Ahol "nem zavarnak kíváncsi szemek, nem támadnak okoskodó megjegyzések, nem vágódnak nekem fürkésző kérdések", hogy csak téged idézzelek. :-)
2012. február 5. 11:04
Szia Zsuzska!

Hát igen, az otthon az valami más... azt több, az a miénk, a részünk.

Üdv:Ailet
2012. február 5. 11:50
Bárcsak mindenkinek lenne egy hely," ahová jó megérkezni" !
Pussz tündér56
 
2012. február 6. 00:46
Milyen jó haza térni.))Köszi a Demjén dalt Pont az írásodhoz illik,Nagyon szeretem a dalait
josboszi
 
2012. február 6. 23:09
En utalok haza menni .az en hazam a nagy vilag!
pedig van szulo foldem ,szulovarosom ,szulohazam,szulom,gyermekim,de
nekem a szabadsag az mndenel fontosabb.
en nem ragadok le soha sehol.az en hazam a vilag mindenseg .nekem minden hol van minden es minden hol nyitva minden, mindenki var tart karokkal es nyitott szivvel!
Nem Sokkara en is Hazaterek egy masik helyre es mikor lesz vege hamarosan!
Var a Meleg Fold ahol Testem Orokre megpihen ,ahol Nagyon Jo Nekem!!!
2012. február 7. 12:23
Örülök, ha sikerült kellemes perceket szereznem az irományommal. :)
2012. február 11. 01:45

megtekintés Válasz erre: CsijjagZsuzska - 2012. február 7. 12:23

Örülök, ha sikerült kellemes perceket szereznem az irományommal. :)

Nagyon tetszett, köszi!

Nekem is hasonló érzéseim szoktak lenni!

Puszi! V.
2012. február 11. 14:56
Szia CsijjagZsuzska!

Picit irigylem az érzéseidet. A házat, ahol gyerekkoromban éltem édesapám felújította, rá sem lehet ismerni, ráadásul most nem is él ott senki. Legutóbb, amikor ott jártam vártam, hogy a gyerekkori emlékek feltörjenek, de nem történt semmi...és ez nem esett jól.

De örülök, hogy a Te helyzeted más!
Puszi,
L.
2012. február 14. 14:40

megtekintés Válasz erre: Lizelotte - 2012. február 11. 14:56

Szia CsijjagZsuzska!

Picit irigylem az érzéseidet. A házat, ahol gyerekkoromban éltem édesapám felújította, rá sem lehet ismerni, ráadásul most nem is él ott senki. Legutóbb, amikor ott jártam vártam, hogy a gyerekkori emlékek feltörjenek, de nem történt semmi...és ez nem esett jól.

De örülök, hogy a Te helyzeted más!
Puszi,
L.

Sajnos nem mindenkinek adatik meg, hogy hasonló érzésekkel térjen haza, és biztos sokan vannak, akiknek nincs is hová hazatérni. :(
Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: