Hetedik érzék
2020. július 14.
Mióta beosontál újra az életembe, mint a résnyire hagyott ajtón a besurranó tolvaj, nem hagytál menekülési útvonalat. Minden adódó alkalmat kihasználtál, hogy velem legyél. Nem bántam. Élveztem. Az egyszerű hétköznapokat és a munkával kapcsolatos feladatokat is csodálatos volt átélni úgy, hogy tudtam, vársz rám. Vágysz rám.
Az emeletről mindig előttem siettél le a konyhába hideg italért.
- Gyere, gyere, lent várlak.
Hallottam a távolból a hangodat, miközben próbáltam összegyűjteni a padlón heverő ruhadarabokat.
- Milyen csinos vagy, elképesztően jól nézel ki. Extrán jót tesz neked a szex.
Fordultál vissza a konyha irányából a lépcső felé. Hagytad, hogy úgy érezzem magam, mint az Oscar-díj várományos sokat ünnepelt színésznő, aki a színpadi lépcsőn óvatosan és méltóságteljesen vonul, miután a vörös szőnyegen már bezsebelte az elismerő tekinteteket.
- Nagyon intenzív az utóbbi időben a kapcsolatunk, igazán hűségesen jársz hozzám.
Néztél fel csillogó szemekkel cinkos félmosollyal a szád sarkában.
- Jövök, amikor csak tudok. Nem akarok úgy járni, mint legutóbb. Ki akarok használni veled minden percet. Tudom, hogy bármikor vége lehet. Mindig azzal a tudattal jövök, hogy lehet, az az utolsó alkalom. Szerintem ezért érzed ennyire intenzívnek.
- Ettől egyáltalán nem kell félned. Most csak te vagy. És egyelőre így jó.
Most...egyelőre...
A fejemben villámgyorsan összekapcsolódott ez a két szó azokkal az esetekkel, amikor minden előzmény nélkül másra vágytál, mással voltál és utólag teljes természetességgel közölted.
Abban a pillanatban elindult egy gondolat, amely később elhatározássá érett: el kell engedjelek, mielőtt túl késő lesz.
De most még túl jó veled.
Most...egyelőre...
(Kép: https://hu.123rf.com/clipartok-vektorokt)
A bejegyzést írta: Főnix Madárka
Hozzászólások
Ehhez a bejegyzéshez senki nem írt hozzászólást.