Hová tűnt a boldogság kulcsa ?
2010. szeptember 5.
Hideg téli délutánba be-betört a Nap néhány sugara. Fényesen, ragyogón, akaratosan, mintha csakazértis meg akarta volna mutatni az erejét. Hadd érezze a tél, hogy már a végét járja, néhány fagyos sóhajtása van csak hátra, aztán erejét vesztve el kell tűnnie. Eltűnni, mintha ott sem lett volna, mintha a hó, a fagy és a jégcsapok csak délibábok, érzéki csalódások lennének, halványan derengő emlékek.
A város nyüzsgött a téli napsütésben. Az emberek élénkebbek, talán vidámabbak lettek az édes, langyos fénytől. A gyerekek az iskola udvarán nevetve, sikongatva szaladgáltak, a bevásárló központ előtt nem dudáltak egymásra az autósok, türelmesen keresgéltek helyet maguknak a zsúfolt parkolóban. A padokon tinédzserek ültek csacsogva, vidáman, szerelmesen. Úgy tűnt, boldog a város. Eltűntek a ráncok a homlokokról, megszelídült a harag a szívekben, az ajkak csendes mosolyra húzódtak, s szitkozódó szavak helyett csak kedves „sziák” , és „hello”-k osontak ki a fogak mögül.
A fekete kabátos nő a napszemüvege mögül kémlelte ezt az idilli, furcsa délutánt. Mintha mindenki vénásan kapott volna dupla adag boldogság-injekciót. Tetszett neki ez az álomkép, szerette, amikor boldog, elégedett embereket látott maga körül. Egy lassú mozdulattal megigazította barna hajtincsét, ami rakoncátlanul az arcába hullott, majd oda sétált a park egyik padjához, és leült. Nézte a nyüzsgést, hallgatta az autók, buszok monoton hangját. Lábai előtt egy szilánkokra tört sörös üveg hevert. Csizmájával a pad alá rugdosta az üvegdarabokat.
-Még beleesik egy gyerek. -gondolta. Aztán a zsebéből egy cigarettát húzott elő, meggyújtotta és hátradőlt. Hagyta, hogy a napsugarak megsimogassák az arcát. Jól esett neki ez a simogatás. Hiszen olyan rég nem érintették őt kedvesen! Sem napsugár, sem emberi kéz, sem szavak, de még csak pillantások sem. Pedig annyira vágyott rá.
Egyedül érezte magát. Még nem igazodott el igazán ebben az új, érdekes, másmilyen világban. Hiszen éveket töltött a szobájába bezárva, sötétben, csendben, magányosan. Saját magát kényszerítette fogságba. Akkor még nem szerette az embereket, sem a napfényt. Csak a magányt szerette, a sötétséget és a csendet. Rengeteget aludt, álmodta az életét. Jó volt ez így neki, elképzelni sem tudta volna másképp a mindennapjait. Néha vágyódott a társaság után, de olyankor lefeküdt, magára húzta a takaróját, és előkereste agya rejtett zugaiból valamelyik régi emlékét, és gondolatban átélte úja meg újra.
Ám most végre kilépett a sötét álomvilágból a nyüzsgő napsütésbe. Szemeit, tekintetét ugyan még eltakarta a napszemüveggel, hogy ne lássák az emberek a szomorú évek nyomait a szemében, s a sötét, mély karikákat a szemei alatt. Ennyi árulkodott csupán a régi életéről. Gondolataiban már elvegyültek a vágyott boldogság képei a régi, sötét képek közt, s a világosság kezdte elnyomni benne a depresszió utolsó, apró jeleit is. Ő maga lepődött meg a változáson a legjobban. Azon, hogy elkezdett vágyódni az Élet után, örülni tudott egy-egy hétköznapi apróságnak, s az elutasító szavak már nem lökték vissza többé abba az elátkozott szakadékba, amibe belezuhanni olyan könnyű, de kimászni belőle néha lehetetlen. neki mégis sikerült. Mert elkezdte akarni. S amikor már annyira akarta, mint még soha semmit, hirtelen fényt látott maga előtt, a fényből kibontakozott egy emberi alak, kézen fogta őt, és addig el sem engedte, míg a szakadék peremére fel nem ért. aztán eltűnt az alak, éppoly gyorsan és titokzatosan, mint ahogy előkerült. A nő akkor leült a szakadék szélére, és belebámult a mélység torkába.
-Istenem, ennyire mélyen voltam?!
Onnantól kezdve tudta, hogy még egyszer nem zuhanhat le, mert többé talán nem lesz visszaút. Felállt, hátat fordított a sötét és mély borzalomnak, és elindult egy hosszú, kanyargós, rögös, de reményekkel és lehetőségekkel teli úton. Nem volt ez az út zökkenőmentes, és rövid sem, telis-tele volt kereszteződésekkel, ahol dönteni e kellett (egyedül!!!), hogy merre forduljon. Néha hibázott, rossz felé fordult, de összeszedte minden erejét, és megkereste a helyes irányt. Nagyon, nagyon fárasztó volt ez az utazás, néha pedig félelmetes, máskor örömteli, néhol kavicsos, sáros, vagy épp hepehupás, poros. Erő kellett, hit, és kitartás.
Ott a padon ülve, a napsütésben , végre nyugodtnak és elégedettnek érezte magát. Halvány mosoly futott át az arcán, lassan levette a sötét szemüvegét, és a szürkeség utolsó foltjai is eltűntek. Szabad szemmel látta már a világot, az embereket, és…önmagát. Egyedül volt, mégsem érezte a magányt. helyette valami egészen más érzés töltötte be a szívét : kellemes melegség, remény, és a boldogság első sugarai.
Érezte a tavaszt, a jót, és ami talán még fontosabb volt, nem érzett félelmet többé.
Ő meglelte a Boldogság kulcsát…Önmagában.
...Naplóm -meghívott- sztárja:
- Ada -
... Amikor azt érzed, hogy eleged van mindenből és nincs kiút, akkor mindig lapozz vissza ide hozzánk! VAN!
Édesen megírt keserű történet az Adáé.
Ha meg valakinek túl édes, akkor azért tudni kell, hogy az citromnyalás után az uborkát is cukrosabbnak érzed!
A bejegyzést írta: Tündér
Hozzászólások
időrendi sorrend