II

2011. február 15.

Vissza a naplóhoz

Néha kiáltanunk kell! Nem szabad elfelejtenünk, ahogy először felsírtunk. Ahogy az első levegő ottmaradt a tüdőnkben, úgy kell megőrizni ezt is. Régóta akartam ordítani már, de nem ment. Próbáltam otthon magányos magányomban, mégsem jött ki, csak valami olyan, ami máshol is kijöhet a testemen. Erőszakoskodtam, de nem. Éreztem, hogy valamikor ki fog szakadni egy hang belőlem. Szombat délután volt, s a barátnőmmel elbeszéltünk egymás mellett. A kezemben lévő piros gumimaci cukrok a falhoz csapódtak, a kezem a bezárt ajtó kilincshez, és egy obszcén mondat kíséretében, kijött belőlem a Hang. A hang, amely itt volt bennem, de nem tudott kiszabadulni. Aztán a tisztulás könnyei kísérték, meg némi oldó remegés a lábujjtól, a köldökön át a fejig, és vissza, nagyjából ezen az úton. Majd valami elszakadt, szerencsére nem a torkomban, hanem bennem. Fellépett némi üresség. Egy napig éreztem a mellkasomban egy szorítást, aztán elmúlt, hiszen nem volt már neki mit szorítani, mivel a góc eltűnt. Belement a levegőbe, bele a világba, elnyelődött. Nem jön vissza soha többé. Mondjuk nem is az a várva várt dolog ő, akinek kávét főz az ember, vagy fehérneműt választ. Néha kiáltanunk kell. Úgy, ahogy először tettük, mikor felsírtunk erre a világra, úgy ahogy a szomszédfiú pillantása beleég a retinámba.

A bejegyzést írta: Florensz