Itt vagyok

2021. december 29.

Vissza a naplóhoz

2015. április 14.-i jegyzet:

a kórházban, mert nagyon vérszegény lettem megint és várom a vért, azt mondták, hogy csütörtökön kapok. Az értágítás is folyik - szó szerint - tegnap már kaptam egy adaggal és ma is megkaptam. 25 fok van otthon a szobámban, de térdig fagyott a lábam, itt is jó a hőmérséklet, mégis fagy. Itt van a Gábor megint, szóval el tudunk dumálni. Vissza-visszajárnak az emberek kezelésekre és így ismeretségek alakulnak ki. Ő régóta hadakozik és már nagy károkat tett benne a kórsága, őt látva én kicsattanok az egészségtől. Étvágyam megint nincs, szóval sejtem, hogy újra leugrott az az 1 kg, ami nagynehezen felmászott rám. A vérnyomásom nagyon rossz volt a múltkor, az orrom is vérzett, de azóta jobb a helyzet, nem vérzik az orrom már egy hete és a vérnyomásom sem akarja az agyamat kirepíteni a fejemből. Néha felugrik, de a múltkorihoz képest ez semmi.

'Apám' nyíltan kimondta, hogy semmit sem érek, defektes vagyok. Elvárja, hogy javuljak, de folyton visszalök a szakadékba. Nemcsak nekem kell változni, de ő sosem fog és így hiába kapálódzom, a dolgok egyikfele mindig olyan marad. Ha nem akarnék javulni nem jártam volna több pszichiáternél, nem próbálnám visszafogni a késztetéseimet sem arra irányulóan, hogy kárt tegyek magamban akár pillanatnyilag, akár véglegesen, mindig igyekszem elterelni a figyelmemet, ha elkap a ronyó, szóval amit tudok megteszek. Ne mondja ezek után, hogy jó így nekem! Neki csak maga a fontos, ő tökéletes és "neki nem lehet ilyen elb@szott kölyke." Elfelejti, hogy ő is elcseszte a dolgokat, otthagyott minket és utána pokol volt minden. Legalább egyórán keresztül szapult és jött azzal, milyen fos vagyok. Nyilván kiálltam magamért, de minden lepereg róla. Neki nem lehet megmondani, ha valamit nem jól csinál. Amint valaki figyelmezteti, kétlábbal tapos bele az illetőbe és döngöli a földig. Azt hiszi, hogy mindenkinél okosabb, több joga van dolgokhoz, mint másoknak, mások felett áll. Gondolom abból fakad ez a felsőbbrendűségérzés, hogy lenyomták gyerekkorában. A képembevágta, hogy pszichésen csődtömeg vagyok, mindezt úgy, hogy ő sem a mentális egészség mintaképe ezzel a viselkedéssel, meg sok más dologgal. Mikor mondtam neki, hogy soha nem beszélgetünk, közölte hogy ő éli az életét, nem egy szobában rohad. Az az élet, hogy szomszédba jár? Aki éli az életét, az eljár dolgozni, eljár társaságba, programokra, a családjával törődik, stb. Én sem csinálom ezeket, de nem is papolok róla. Osztotta az észt, hogy ő éli az életét, mert feljár a szomszédhoz és felröhögtem, mondtam neki, hogy most aztán megmutatta a jó példát, mert az sem élet, amit ő él, csak azt hiszi. Otthon mobilozik/gépezik, tévézik, meg feljárogat a szomszédokhoz, ilyen keményen beleveti magát az életbe. Azzal kérkedik folyton, hogy volt depressziós, mert barmok voltak a szülei, meg begyógyszerezte magát, mégis itt van. Mondtam neki, hogy akkor ne azt vigye tovább, amit a szüleitől látott/tapasztalt, mert érezhette milyen szar volt. Ne a gyerekeit büntesse a szülei hibái miatt! Mondtam neki, hogy szintén gyógyszerezek, meg más dolgokat csinálok, szerinte ez normális, miközben itt van a közelemben? Hogyan juthat el valaki idáig, ha vannak körülötte? Úgy, hogy sehol nincs, hiába mondtam többször, hogy gondok vannak. Megbukott, mint szülő. Mondtam mindent, ami a csövön kifért. Nem akartam az orrára kötni egy-két dolgot, de forrt az agyvizem. Megmondtam, hogy mindez nem volna, ha lehetne rá számítani, mert hozzá fordulnék, nem a gyógyszerekhez, meg nem ütném, vagy vagdosnám szét magam idegemben, de ő is csak azt fújja, ami rossz bennem, akkor miért becsülném meg magamat?! Miért látnék magamban értéket, miért számítana a testi épségem, ha a saját apámat sem érdeklem?! Ha folyton a kritikákat hallom, miért gondolnám, hogy jó is van bennem? Minden lepergett róla. Kérdeztem, miért szarja le ennyire a gyerekeit? Tudja egyáltalán mi van a húgommal? Mondom neki néha nézz magadba, nem csak a másik lehet a hibás. Nem véletlen, hogy a Cintia is elment itthonról, amint tudott, erre jött a "mert ő értelmes, nem egy életképtelen szar." Szólok neki, hogy mosd meg a lábadat, mert megint rohadt büdös és behányok, erre támad, mert megsértődik és terelésként jön a hibáimmal, vagy az a válasz ilyenkor, hogy "neked is volt már büdös a lábad, mégsem b@sztattalak." Nem vitatom, de én elmentem zuhanyozni, nem ültem be a szobába büdös lábbal, hogy kit érdekel, majd akit zavar, az így járt, de őt sose zavarja a saját mocska. Leszarja, hogy másokat zavar az igénytelenséggel, a modorával, vagy akármivel. Képtelenség szembesíteni a hibáival és ocsmány módon tudja alázni a másikat. Értem, hogy szar gyerekkora volt és nem látott példát arra, hogyan kell jól gyerekeket nevelni, de ami szar volt, azt nyilván megjegyezte és legalább azt ne csinálná a saját gyerekeivel. Mondták már nekem többen, meg a pszichodoki is, hogy próbáljak meg vele leülni beszélgetni. Ezen már túlvagyunk, de lepereg róla minden és kiforgatja az ember mondandóját, támadással védekezik, alázni kezd - persze nem hagyom magam. Ezzel a legutóbbi 'beszélgetéssel' - inkább veszekedés volt - végleg elvágott minden szálat, mert kimondta, hogy nem érek semmit. A tesómat szintén fújkálja a szél és szeretném felkarolni, de még magammal sem tudok mit kezdeni. Komolyan elgondolkodtam rajta, hogy befejezek mindent, aztán végiggondoltam, hogy nem szállhatok ki, mert van valaki, aki összeroppanna, csak néha elborul az agyam és nem látok kiutat. Az egyetlen szerencséje 'apámnak', hogy van ez a barátom - szinte tesóm - és ilyen hatással van rám. Csak gyógyszerrel vagyok 'nyugodt' (zombi inkább), de úgy legalább lehet velem valamelyest beszélni, meg úgy tudok aludni is. Gyógyszer nélkül folyton az öngyilkosságon forognak a gondolataim. Megint azon gondolkodom, hogy keresek egy újabb szakembert, hátha mégis jutunk valamire, mert nem maradhatok így, meg nem süllyedhetek ennél is lejjebb. Nem vagyok az 'apám', aki beleszarik mindenbe, csak mert úgy kényelmesebb. Ez minden, csak nem egy kényelmes helyzet. Most arra koncentrálok, hogy itt a kórházban semennyit se lássanak a vívódásomból, aztán ha kiengedtek, keresek pszichodokit. Önerőből akartam erősödni, de úgy tűnik nem fog menni.

A bejegyzést írta: Arnold91