Jázmin
2015. május 31.
Hacsak nem vagy király vagy tábornok, az egyetlen élet, amelyet jogodban áll feláldozni egy magasabb okért, a sajátod.
(Brent Weeks)
- Elnézést, adna pár forintot?
A hang már megint megszólalt mellette, pedig hogy utálta! Kellemetlenül érezte magát tőle, legszívesebben észrevétlenül elosont volna, hogy ne is vegyék észre. Minden reggel ezzel indult a napja. A hajléktalan férfi pont az ő házuk kapujától nem messze választotta meg törzshelyét. Itt várta a lakókat, a piacra igyekvőket, mert itt sokan mentek el, forgalmas volt a járda. Eleinte odadobott neki egy kis aprót, gondolta, talán így békén hagyja, de a férfi továbbra is kért, és már kezdte magát kellemetlenül érezni. Elvégre nem támogathatja állandóan, szemtelenségnek gondolta, hogy nem hagyta békén és folyton kért. Az is zavarta, amikor elegánsan felöltözve még ő érezte magát kényelmetlenül a férfi nyomora miatt. Mintha nem vehetne magának drága ruhákat, csak mert ő éhezik, és a drága ruha kötelezné arra, hogy adnia kell. Ma sem törődött vele, amilyen hamar csak lehetett, elrohant mellette. Majd ad neki, aki akar, elég sokan mennek itt el reggelente.
Rohant a munkahelyére. A kocsi rossz még mindig, talán holnapra elhozhatja a szervizből. A tömegközlekedést sem neki találták ki. Egymásnak nyomuló izzadt testek, meleg, ide-oda kanyargás, hogy alig bír kapaszkodni. A fenébe! Most jut eszébe, hogy 25-e van, ma van az értekezlet délután! Neki kellene elhoznia Jázmint az iskolából, de nem fog odaérni, a felesége pedig délutános, este nyolcnál előbb nem jut haza a rendelőből. Előhalászta telefonját, és két kanyar között tárcsázta felesége számát.
- Szia, gond van, délután nem tudok Jázminért menni, értekezlet van.
- Most jut eszedbe, Ákos? Öt perc múlva oda kell érnünk, már senkit sem tudok megkérni, hogy hozza haza.
- Ne haragudj, elfelejtettem.
- Jó, most már mindegy. Nem tudunk mást tenni, egyedül kell hazajönnie, de ezt nagyon nem szeretem.
- Nem lesz semmi baj, csak három megálló és egy kis gyaloglás.
Közben odaért a munkahelyére, le kellett tennie.
Elkezdődött megint egy nap, a szokásos hajsza és idegeskedés. Egész nap papírok között volt betemetve, viták és érvelések szívták ki minden erejét. Délután 3-kor bement az értekezletre és elcsigázottan végigülte. Fél 5-kor befejeződött, fél 6-ra végre kiért a főbejáraton.
Eszébe jutott Jázmin. Gondolta már javában otthon van, és a tévét nézi, vagy játszik a számítógépen. Tárcsázta Jázmin mobilját. Ki volt kapcsolva. Ez furcsa, soha nem szokta kikapcsolni, mindig elérhető, ha otthon van. Megszaporázta lépteit. Feleségét, Diát nem akarta idegesíteni, nyilván semmi baj, véletlenül lemerülhetett a telefon, anélkül, hogy észrevette volna. A villamos zötykölődött vele, miközben csörgött a mobilja. Dia volt az.
- Szia, minden rendben, otthon vagy már? Olyan rossz érzésem van, egy rossz előérzet. Tudod, általában be szokott jönni.
- Tudom, igen. Még nem vagyok otthon, de rögtön hívlak, ha hazaérek. – idegesen nyomta ki a telefont.
Ezek után már cseppet sem volt nyugodt. Alig várta, hogy letegye a villamos a házuktól két utcasarokra. Olyan gyorsan lépkedett, hogy beleizzadt. A kaputól pár méterre látta a hajléktalan férfi gúnyáját, máskor mindig itt ül, és még egyszer bepróbálkozik nála. Most sehol sem volt, legalább ezen nem kell idegeskednie, gondolta. A lépcsőn szinte repült felfelé, még pár lépés, és kiderül, mennyire feleslegesen aggódott. Jázminnak megveszi azt a drága ruhát, amiért nyúzta napok óta, csak láthassa épségben. Elfordította a kulcsot a zárban, benyitott. Csend és sötétség.
- Jázmin! –kiabálta, pedig akkor már tudta, amit nem akart tudni.
Az ember sokszor nem akarja tudomásul venni, hogy mit súgnak a megérzései. Érezte, hogy Jázmin nincs otthon. Amikor először hívta, már tudta, hogy baj van. Remegő kézzel nyúlt a mobil után.
**********
Már legalább ötször mondta el a rendőröknek ugyanazt. Elejétől végéig, újra és újra. Eközben Dia elfúló hangon zokogott mellette, fejét belefúrta a vállába, zsebkendőt szorított a szája elé. Órák óta tart a kihallgatás. Legalábbis neki úgy tűnt. Hogy valójában meddig tartott, ma sem tudná
megmondani, összemosódott minden, elvesztette időérzékét.
- Már csak azt kell megbeszélnünk, hogy mit jelentessünk meg a sajtóban, – mondta az egyik nyomozó tárgyilagosan. - Tehát Szirmai Jázmin, 11 éves, kb 150cm, 40 kg, kék farmer, fekete, edzőcipő, rózsaszín póló, és fehér kapucnis felső, így van? – mikor a szülők bólintottak, folytatta. – A többi szöveget mi hozzáírjuk. Végeztünk, bármit megtudnak, azonnal telefonáljanak, mi is értesítjük Önöket, ha előrelépés történik a nyomozásban.
A rendőrök elmentek. Csend telepedett a lakásra, nem tudtak egy szót sem szólni. Majd megőrültek mindketten. Ákos számtalanszor lejátszotta fejében azokat a lehetséges szituációkat, amik miatt Jázmin most nincs otthon. Épp elég ilyen esetet látott már a híradóban. Nem és nem mert belegondolni, mit tehettek vele, hogyan kínozhatták. Arra még véletlenül sem gondolt, hogy nem él.
Mint két árnyék, úgy voltak egymás mellett. Dia éveket öregedett egy nap alatt. Eltelt az éjszaka, ami alatt semmit sem aludtak. Talán egy órára nyomta el őket az álom hajnalban, de az is csak félálomban történő forgolódás volt, zavaros rémálmokkal. Egyikük sem ment dolgozni, hogyan is mentek volna. A tévében, a hírcsatornán óránként bemondták Jázmin eltűnését. Ilyenkor Dia zokogott, ő összeszorított fogakkal hallgatta. A harmadik ilyen után kikapcsolta a tévét.
Milyen hosszú tud lenni három nap. Máskor pillanatok alatt eltelik, az ember dolgozik, hazaér, teszi a dolgát örökös körforgásban. Van azonban olyan, amikor minden egyes perc kínszenvedés. Talán ezt a haldoklók mellett levők tudják legjobban. A lélek is haldokolhat, lassú kínokkal, láthatatlanul. Ezt a legrosszabb végigélni és másokon végignézni. Vajon meddig marad életben a remény? Ezen gondolkodott Ákos. Talán az anyák az örök reménykedők, hányszor hallotta, hogy eltűnt gyermekeket hosszú évekig, évtizedig várt haza reménykedve az anyjuk. Diára nézett. Árnyéka volt önmagának. Ha nem találják meg Jázmint, vele együtt Diát is elveszítette? Csak járt az agya, pedig nem akarta. Jázmin elveszett, Jázmin elveszett, zakatolt megállás nélkül benne.
Hirtelen megszólalt a mobilja.
- Vértes nyomozó az,- mondta, majd egymásra néztek Diával és ő félve beleszólt.
Hallgatta a nyomozót, néha egy-egy szót közbevetett: … mikor?... hol?… milyen állapotban? Dia alig tudta kivárni, hogy letegye.
- Mondd már Ákos, hogy mi van! – hangjában a remény és a rettegés egyszerre bujkált.
- Meg van Jázmin. A hajléktalannal találták meg. Igen, amelyik itt szokott ülni. Állítólag jól van, de ki tudja, mit csinált vele.
Ez már sok volt, egymás nyakába borultak.
**********
A monitor ütemes hangja hallatszott. A férfi az ágyon feküdt, csapzott, zsíros haja szétterült a párnán. Mindenhol csövek lógtak, a férfi mellkasán vastag kötés, középen vér áztatta át. A szobában ott volt egy orvos, és két nyomozó.
- Jöjjenek! – szólt az orvos. Magukat vártuk. Nagyon válságos az állapota, kíméletesek legyenek!
Ákos és Dia közelebb léptek és ránéztek a haldokló férfire. Ne tudtak szánalmat érezni, inkább azt sajnálták, hogy ha nem éli túl, nem kaphatja meg méltó büntetését, nem kérhetik számon rajta, amit tett. Haragot éreztek, mely bosszút követelt.
Ákos megvető pillantását a nyomozók nem tudták nem észrevenni. Egyikük félrehívta Ákost és Diát.
- Tudom, hogy furcsa, hogy először őhozzá kérettem magukat és nem mehettek rögtön Jázminhoz. – amikor Ákos hangot akart adni felháborodásának, a nyomozó egy intéssel belé fojtotta a szót, és folytatta. - Higgyék el, ennek oka van. A férfi nem bántotta Jázmint, ő mentette meg. Kikérdeztük a kislányt és most a hajléktalant is ki fogjuk. Szeretnénk, ha Önök is itt lennének.
Ákos és Dia értetlenül és meglepve álltak. A nyomozók megszólították a férfit, az magához tért.
Látszott, hogy fájdalmai vannak.
- Kérjük, hogy pár szóban válaszoljon a kérdéseinkre. Ha úgy érzi, hogy nem tudjuk folytatni,
megértjük. Hol találkozott Jázminnal aznap, amikor eltűnt?
- A …ház előtt... ül…tem…- jött az akadozott, alig hallgató válasz.
- És mi történt, amikor meglátta?
- Egy autó…ba… akarták berángat..ni. Én… megláttam, oda…mentem.
- Miért ment oda, ismerte őket?
- Tudom… kicsodák és…mivel foglak…oznak. Szerveket… adnak el.
- És aztán?
- Mond…tam nekik…hogy ha rám hallgat…nak, többet kaphatnak…ha váltság…díjat kérnek.
Ismerem…a szülőket, nagyon… gazdagok. – Itt fájdalmasan köhögni kezdett.
A nyomozó megkérdezte, hogy akarja-e folytatni, a férfi bólintott.
- És ebbe belementek? –folytatta a nyomozó.
- Mondtam… hogy…gyilkossá…gért többet kaphat…nak, ha elkapják őket.
Nem…akartam…hogy megöljék…. a kislányt, ezért hazud…tam – a férfi hangja elcsuklott.
- És mit történt még? - kérdezett kis idő után a nyomozó tovább.
- Elvittük…egy kiet…len ta…nyára... Én elját…szottam több…ször, hogy felhívom a…szülőket.
Kitalál…tam egy találko…zót, oda küldtem… őket el, gondol…tam, addig megszö…künk. De valamit meg…sej…tettek,vissza…jöttek, engem meg…lőttek közben, de sikerült egy kocsit meg…állí…tani… - a férfi nem tudta tovább folytatni, látszott, hogy így is utolsó erejével küzdött, míg ezeket elmondta.
**********
A bevásárlóközpontban tömeg volt aznap is. Jázmin repesett a boldogságtól. Megveszik neki azt a ruhát, amit kinézett még a múltkor. Ákos és Dia úgy döntöttek, most az egyszer kivételt tesznek, és megajándékozzák vele. Habár következetesen nem vettek meg mindent, amit a kislány akart, most
más helyzet volt. Jázmin sokáig volt zaklatott, rémálmai voltak, félt az utcán. Sehova sem engedték egyedül, és időnek kellett eltelni, mire az ilyen bevásárlóközpontba is bemehettek vele. Most azonban itt voltak, és Jázmin izgatottan próbálta a ruhát.
- Na, hogy áll? –kérdezte, miközben gyors mozdulattal arrébb simította gesztenyebarna haját arcából, mely pont olyan szép vonásokat hordozott, mint az anyjáé. Barna szeme csillogott az örömtől.
- Gyönyörű vagy szívem! – mondta Ákos, és magában most is, mint eddig számtalanszor, hálát adott a sorsnak, hogy még mindig itt lehet vele.
Dia rájuk mosolygott, igen, már tudott mosolyogni, bár valami szomorkás árnyék mindig ott bujkált a szeme körül, mióta Jázmin eltűnt.
- Gyerünk a nagymamához, Jázmin! –mondta játékosan. – Apával van egy kis dolgunk még.
**********
A gödörbe hullott a sok föld. Ütemesen lapátolták, rutinosan. A sír körül egy lelkész állt, két-három ember és ők. Mikor végeztek az emberek, kupacba húzták a földet, elkészült a sír. Leszúrták a keresztet, egy pár másodperig némán tisztelettel adóztak az elhunytnak, majd mentek a következő temetésre, hiszen ez a munkájuk.
Dia és Ákos némán álltak. Itt volt előttük annak az embernek a sírja, akinek köszönhetik a lányuk életét. Aki képes volt az életét is kockára tenni és feláldozni, csak hogy megmentse Jázmint, pedig nem is ismerte. És ők semmit sem adtak neki soha, bár éhezett és fagyoskodott. Mekkora hálát
éreztek iránta, és milyen tehetetlen volt ez a hála. Mennyire szeretjük kifejezni a hálánkat valaki felé szavakkal, tettekkel, felé pedig már nem lehetett, és ez volt a legrosszabb. Az egyetlen koszorú, amit a sírra tettek, Ákoséké. Nem volt a síron más, csak egy kereszt, rajta két évszám és középen egy vonal. Ennyi lenne egy ember élete? És mégis, milyen sokat ért ennek az embernek az élete, megmentett vele egy másikat.
Némán mentek hazáig az autóval. Jázmin csacsogott, megállás nélkül mesélt arról, mi történt a nagyinál. Amikor leparkoltak, megláttak egy hajléktalant ugyanott, ahol az előbb még a férfi ült. Ákos tudta, hogy akárhogyan is, de segíteni fog neki. Ahogy ezen gondolkodott, Dia közel hajolt és
megkérdezte tőle:
- Nem éhes? Hozok le magának vacsorát, van jó kis pörköltem. De tudja mit? Inkább jöjjön fel, megvendégeljük!
- Grace -
A bejegyzést írta: Tündér
Hozzászólások
időrendi sorrend
Igen, ez mind így van. Akkor ítélkezünk, ha magunkat külömebbnek tatjuk a másik embernél.
Puszi
Olyan könnyen megítélünk embereket a ruházatuk,a kinézetük alapján.Mások véleménye alapján,anélkül,hogy megismernénk őket,hogy egyáltalán esélyt adnánk a másik embernek.
"Amit akartok,azért hogy az emberek ti veletek cselekedjenek,mindazt ti is úgy cselekedjétek azokkal..."Hogy szeretnénk hogy velünk bánjanak?Elutasítóan,bántóan,szeretetlenül,vagy...?
http://www.youtube.com/watch?v=8_t5FT_S9m0 Pintér Béla:Sohase nézd a bőre színét...